Nagypapám halála után a nagyi még jó tíz évig élt egyedül, és bár könyvelt a társasháznak, sütött-főzött, velem volt, olvasott és keresztrejtvényt fejtett, gondolom, kockásra unta magát. Ekkor érkeztek hazánkba minden unatkozó háziasszonyok megmentői, a végeláthatatlan dél-amerikai szappanoperák. Ha nem a megfelelő időpontban estem be, akkor az a nagymama, aki addig azonnal eldobott mindent, ha csak megjelentem, lepisszegett és rám sem pillantva közölte, hogy majd húsz perc múlva szóba áll velem, ha véget ért az epizód.
Egyik tavasszal a nagyi combnyaktöréssel kórházba került. Megműtötték és legalább másfél hétig feküdt egy négyágyas kórteremben. Türelmetlenül várta, mikor jöhet már haza. A legnagyobb fájdalma az volt, hogy lemarad a nemtudommelyik szappanopera történéseiről. Annyira lógatta emiatt az orrát, hogy végül délutánonként hazalógtam a fősuliról és elszántan, kezemben egy jegyzettömbbel-ceruzával leültem megnézni azokat a förtelmeket. Mivel fogalmam sem volt, hogy ki kicsoda, ki kinek a titkos szeretője/testvére/gyereke/gyilkosa, mindent felírtam, amit láttam, aztán, amikor véget ért, összepakoltam és indultam a kórházba.
Beléptem a kórterembe, ahol apátiában pihegett a nagyi és még három rottyant nénike. Leültem, megköszörültem a torkom és jegyzeteimbe pillantva mesélni kezdtem. Meglehetősen rondán írok, így eléggé el voltam foglalva a macskakaparásom kibogarászásával. Egyszer csak felpillantottam és azt vettem észre, hogy a kórteremben feszült csend van és négy kíváncsi szempár szegeződik rám. Zavarba jöttem, majd folytattam.
Amikor kiléptem a kórteremből, több almával és egy tábla csokival lettem gazdagabb. Hangosan köszöntem, de ügyet se vetettek rám, nagyi és három ágytársa szenvedélyesen vitatkoztak José Armando szerelmének esélyeiről. Úgy éreztem magam, mint a Mikulásba oltott húsvéti nyuszi Karácsonykor.
