Három szó

Pár napja, nem is tudom, milyen indíttatásból, megkérdeztem a lányomat, milyennek lát engem. Azt felelte: boldog, ölelős, puszilós, főzős, kiabálós, dolgozós. Viszonylag elégedett voltam a felsorolással. Persze, jobb lett volna, ha a kiabálós nem lett volna ott, de hát néha elszakad a cérna, bevallom, és megemelem a hangom.

Tanulságos, hogyan látnak engem a gyerekeim. A múltkor egy egész napot kettesben voltunk a fiammal, reggel dolgoztam kicsit, aztán elmentünk bobozni, kürtőskalácsot ettünk a késő őszi napfényben, közben jókat beszélgettünk. Igazán szép nap volt, nagyon jól éreztem magam. De egyszer csak megszólalt a fiam, tele szájjal, nyakig cukrosan. Anya, olyan keveset nevetsz mostanában. Egész este visszhangoztak bennem a szavak. Mert egészen más dolog megtanulni, olvasni, hogy a gyerek mindent lát, érez és ért, csak nincs hozzá szava, hogy elmondja, és egészen más dolog, amikor ezt a rögvalóság vágja az arcomba egy oldott pillanatban.

Ahogy ezen tűnődtem, eszembe jutott egy félévvel ezelőtti eset. Beteg volt a lányom, nem is, már lábadozott, odabújt hozzám, látszott, hogy gondolkodik valamin. Végül összefoglalta a mögöttünk álló napokat: Sírtam. Átöleltél. Lehánytalak.

Az életem, három szóban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenegy − 6 =

Scroll to top