Mielőtt megszülettek a gyerekeim, sok izgalmas, gyönyörű helyre eljutottam túrázni a világon. Így voltam Indiában (erről már meséltem), Skóciában (erről is), Korzikán, Lappföldön – ezekről még biztosan hallotok majd. Minden túrára úgy mentem, hogy senkit sem ismertem a csapatból, és rengeteg érdekes embert ismertem meg. Az érdekes szó itt tényleg mindent takar, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy csupa zen bölccsel hozott össze a sors, volt olyan, akitől konkrétan a hajamat téptem és úgy éreztem, hogy a világnak választania kell, vagy ő, vagy én. Viszont sok klassz emberrel is találkozhattam, akikkel vagy csak jó volt együtt lenni és csendben, izzadva küzdeni magunkat felfelé egy meredek hegyi ösvényen, vagy tanultam is tőlük valamit.
Skóciai utazásunk első estéjén a kemping szélén összeültünk beszélgetni, ismerkedni. Igazi skót nyár volt: vastagon csüngő, szürke esőfelhők, szitáló köd, 14-16 fok. Körbe zöld hegyek, néha egy-egy ház alacsony kőkerítéssel és befogadhatatlan mennyiségű birka. Az egyik srác elmesélte, hogy főállásban biciklisfutár Londonban, és azon a nyáron, amikor eljött a szabadság ideje, elhatározta, hogy hazabiciklizik Budapestre. El is indult, tekert szépen, szorgalmasan, London, Franciaország, Németország, Ausztria… és ekkor elege lett. Bécsben fogta magát, felült a vonatra és hazavonatozott. Megkérdeztem tőle, hogy nem bánja-e, hogy ilyen közel a célhoz adta fel. Csodálkozva nézett rám és azt válaszolta: dehogy bánom. Az embernek az élete múlhat azon, hogy tudja, mikor kell feladni.
Én az a típus vagyok, aki nem szokta feladni, de ez a mondat megmaradt. Akkor még csak megjegyeztem, pár év múlva meg is értettem és mára már alkalmazni is tudom.
