Életem során sokszor és sokan mondták nekem, hogy milyen erős vagyok. Erős, mert talpon maradtam az alkoholista anyám mellett és tízéves koromtól én gondoskodtam róla, pedig fordítva kellett volna lennie.
Erős voltam akkor is, amikor végre elváltam az első férjemtől, aki többször is megvert. A válás után fél évig küzdöttem egy autoimmun betegséggel. Egyedül, mert anyu haragudott rám, azt mondta, csak azért akarok elválni, mert most olyan divatos szinglinek lenni. De erős voltam, kibírtam, meggyógyultam.
Még sok ilyet felsorolhatnék. Régebben fel is soroltam, mert úgy éreztem, az elismerő pillantások enyhítik a fájdalmat. Kihúztam magam, elnéztem a messzeségbe, mint John Wayne és nem szóltam semmit.
De mára rájöttem, hogy ez nem jó. Nagyon nem jó. Először is, mert ha már túl sok a fájdalom, túl sok a baj és jólesne valakivel megosztani (nevezzétek nyugodtan nyafogásnak, ha úgy tetszik), akkor az ismerőseim legyintenek, azt mondják: ugyan, te erős vagy, ki fogod bírni. Gondolom, biztatásnak szánják, de elárulom, rohadtul nem az.
Másodszor pedig, nem akarok már erős lenni. Elfáradtam. Szeretnék végre én lenni az, akire vigyáznak, akit szeretnek és aki eldőlhet, ha olyan van, mert van, aki erős és vigyáz rá. Kiskutyám farka se akar már erős lenni többé. Legyen inkább más.
