Az írásaimat néha megmutatom valakinek megjelenés előtt, külső szem mindig mást lát benne, mint én. Nemrég, amikor a főiskolán megismert barátomról írtam, azt a megjegyzést kaptam, hogy nem teljes a történet, mert ha az egészet leírom, kiderül, hogy az illető, akiről annyi szépet és jót meséltem, már nem él.
Azóta is sokat gondolkodom ezen. Az összes süti, egytől-egyig igaz történet és mindegyik velem esett meg. A legviccesebbek és a legszomorúbbak is. De sok sztoriban van olyan vonulat, amelyet helyhiány, vagy a tények irreleváns, vagy akár intim volta miatt nem írtam le, mert anélkül is kerek egész. Akkor ez most valóság vagy sem?
Hazudtam-e, amikor elmeséltem, mennyire cuki volt Zokni kutya kicsinek, mennyire boldoggá tette anyut és engem, azt pedig már nem fűztem hozzá, hogy öregkorára szívbeteg lett, fél szemére megvakult és már odafent kergeti a macskákat? Hazudtam-e, amikor apámról meséltem szívmelengetőt és vicceset, de kihagytam belőle, hogy egy apróságon is véresen össze tudok balhézni vele? Hazudtam-e, amikor nem írtam meg, hogy a sárga hintaágyas hegedűs barátom évekig küzdött a rák ellen, míg végül a szervezete feladta és meghalt?
Nem, nem hazudtam. Ha csak olyat írnék le, amiről teljes, részletes és objektív képem van, akkor még mindig egy üres papírlap fölött merengenék. Évek óta szeretnék könyvet írni és pont azért nem merek nekivágni, mert attól félek, mire a végére érek, annyi minden történik és annyira máshogy tekintek mindenre, hogy az egészet dobhatom a kukába.
Zokni kutya cuki volt, apámat szeretem, a hegedűs barátom emléke örökre velem marad és ezek az írások is ilyenek.
