A lányom óvodás és természetesen van lovagja is. Kedves, békés kisfiú, minden délután együtt játszanak, amikor benézek a csoportszobába. Ha a lányom meglát, feláll és komolyan így szól: bocsáss meg, most mennem kell, itt van az anyukám. A kisfiú szomorúan tudomásul veszi, hogy aznapra vége, és elköszönünk.
Mivel sokszor láttam őket együtt, nemrég megkérdeztem, komoly-e a dolog. A lányom a háromévesek tapasztalatával sóhajtott és közölte, hogy igen. Kérdeztem, hozzámegyünk-e feleségül, mire szintén igen volt a válasz, még nagyobb sóhajjal kísérve. Éreztem, hogy itt erős érzelmek vannak, de nem tudtam, a másik fél hogyan áll a dologhoz. Csak barátok, akik osztoznak a duplón, vagy valami több is van?
Kinn, a lányom öltözőszekrényének polcán egy ideje ott figyel egy apró, papírból sodort kis rózsaszín virág. Nem tudtam, kié, nem nyúltam hozzá. Ma, körülbelül három heti virágnézegetés után fény derült a titokra. Az óvónéni odajött és megkért, hogy tegyem el a virágot, mert azt a kisfiú hozta a lányomnak. Nem meri odaadni, viszont minden áldott nap ellenőrzi és bánatos, hogy még mindig ott van. Szép, csöndes, erős szerelem ez.
Hazahoztam a virágot és mindjárt elmagyarázom a lányomnak, hogy kitől van. Esküdni mernék, hogy ma azzal alszik.
