Pók

Kicsi korom óta zsigerileg iszonyodom a pókoktól, pedig nem volt semmiféle rossz élményem velük kapcsolatban. Persze, biztos megharapott már néhány, de a szúnyogokat sem utálom… Nem zavarnak a kukacok, a hernyók, az egerek, a patkányok, a galambok, a kígyók, szóval semmilyen más állat láttán sem érzem azt a mélyről jövő reszketést és pánikot, mint egy, akár csak lepketüsszentés méretű nyolclábú izé megjelenésekor. És mit csinál az ember, ha nagyon fél valamitől? Agyoncsapja… Bele sem merek gondolni, hány pókot küldtem már a másvilágra.

Egyszer, egyik előadáson azt mondta a professzor, hogy aki fél a pókoktól, annak az anyjával van gondja. Megragadt bennem a gondolat, de sokáig semmire sem mentem vele, mert azt, hogy az édesanyámmal bonyolult a kapcsolatom, pók nélkül is tudtam már rég. Tehát nem foglalkoztam vele, de eltettem az agyam egy félreeső, egyszer-még-jó-lesz-valamire dolgoknak fenntartott fiókjába.

Az előadás után pár hónappal tettem-vettem a konyhában és észrevettem, hogy egy méretes, szőrös combú pók igyekszik a padlón A-ból B-be. Papuccsal óvatosan rácsaptam, hogy ne maszatoljam szét. Szegény ott helyben kifeküdt, a hátáról viszont addig nem látott, miniatűr pókgyerekek szaladtak szét, legalább öten. Akkor már én is anya voltam és felfordult a gyomrom a gondolattól, hogy mit műveltem egy sorstársammal. Magamban bocsánatot kértem a póktól, és soha többé nem bántottam egyet se. Van a konyhapolcon, a kezem ügyében egy kis doboz, és ha rosszkor, rossz helyen meglátok egyet, óvatosan belepöccintem a dobozba és kitessékelem a kertbe. Őszintén remélem, hogy ezeket jóváírják nekem valahol.

Már csak a szúnyogokra kellene kitalálnom valamit.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenöt + tíz =

Scroll to top