Reggelente, amikor elpottyantom a kicsiket az oviba, még alig látok ki a lyukon. Segítek levenni a kabátot és felvenni a benti cipőt. Magamban némán pipálom ki a szülőket, itt van a Cigiszagú Apuka, a Barátságos Bluetoothos Apuka, a Csúnyán Beszélő Bácsi, a Tűsarkú Anyuka, a Túlsminkelt Anyuka, a Kiabálós Anyuka, a Rövid Hajú Anyuka és a többiek. Van itt minden, a közmunkán gyűrődő alkoholistától a topmenedzserig és biohippiig, még mindenki zombi. Félmondatokat váltunk egymással, aztán már szaladunk is a dolgunkra. Én is be vagyok fordulva, a címkéket önkéntelenül, rosszindulatmentesen, pusztán azonosítás végett aggatom a szülőkre, mert nem tudom megjegyezni a nevüket.
Idén is eljött az anyák napja. Kisfiam hetek óta készült, többször elszavalta nekem a verseket, eldalolta az eldalolnivalót és megsúgta, mi lesz a szupertitkos meglepetés-ajándék. Nekem már attól könnyes lett a szemem, ha belegondoltam, hogy hány órát biflázta a kedvemért a műsort legózás helyett. Együtt összeválogattuk a fellépős ruhát, és amikor elbúcsúztunk az ovi ajtajában, visszafordult, azt mondva: anya, neked is nagyon csinosnak kell lenned!
Na, ekkor ijedtem meg nagyon. Hazarohantam és feltúrtam a szekrényt valami vállalható cucc után. Így, az izolált gyedes időszak végére elég kevés nyilvánosságkompatibilis holmim maradt, de valamit magamra húztam, még a szememet is kifestettem. Visszatértem az oviba, kicsi fiam már átöltözve ült, arcán fültől fülig vigyor.
Mi leültünk odabenn, a gyerekek kivonultak, hogy bevonulhassanak. Énekeltek, szavaltak, volt minden, ami ilyenkor szokás. Mind gyönyörűek voltak, lelkesek és tiszta szívűek, sehol sem volt helye rajtuk azoknak a címkéknek, amelyekkel a szülőket különböztettem meg egymástól. Tekintetem a liliputi székeken kuporgó anyukákra vándorolt. Ott volt mind, de egyiküket sem tudtam beazonosítani.
Leáztak róluk a címkék, és egyszerűen csak ült tizenvalahány boldog, könnymaszatos anyuka.
