Mióta ember az ember, azóta keresi a kapcsolatot a felsőbb hatalommal, próbálja megérteni a felfoghatatlant és ábrázolni a láthatatlant. Hogy ezt ki, hogy csinálja és hogyan éli meg, szerintem intim dolog. Van, akinek hatalmas katedrális kell hozzá, van, akinek fizikai szenvedés és van, aki a művészetben vagy a természetben véli megtalálni a választ a kérdésekre.
Elmúlt a húsvét, a fészbúkot a tündérmackó nyuszik mellett európai arcvonású és bőrű, megfeszített Krisztusok árasztották el. Én is ebben a kultúrkörben nőttem fel, természetes volt számomra, hogy Isten fia úgy néz ki, mint egy királyfi egy csehszlovák mesefilmből. Aztán eljutottam Indiába, a szubkontinens déli, keresztény részére, és nem egy templomban találkoztam hindu arcú, nőiesen ívelt, szénfekete szemöldökű gyermek Jézussal, akire egy Bollywoodba illő szépséges indiai édesanya mosolygott, homlokán az obligát piros pöttyel.
Később, lappföldi utam során elvetődtem Európa legészakibb pontjára is. Nordkappnak hívják, Norvégiában van. Látványra semmiben sem különbözik az öt vagy huszonkilenc kilométerrel arrébb lévő tenger-szikla-madár kombóktól, de a tudat, hogy az a kontinensünk legészakibb csücske, nagy hatással volt rám. Szinte hallottam az Északi-sark hívó szavát.
Természetesen építettek oda egy látogatóközpontot, hűtőmágnesekkel (vettem), egyéb ajándéktárgyakkal (nem vettem), és egy kápolnával. Utóbbi egy, a szikla mélyébe vájt, békés zug volt, egyetlen festmény és tizenvalahány szék volt benne. A képen a vikingkülsejű szent család utazott egy rénszarvas húzta szánon az újszülött, szőke fürtös Jézussal. Félhomály volt, a rejtett hangszórókból Jan Garbarek szaxofonja szólt. Leültem, és nem akaródzott kimennem onnan. Éreztem, hogy ott, a világ végén sokkal közelebb vagyok Istenhez, mint bárhol és bármikor életemben.
