Bőven mínusz volt még, amikor reggel kiléptem a házból. Felsóhajtottam, beindítottam a kocsit, előkaptam a jégkaparót és munkához láttam. Nem kellett sietnem, ráérősen vakeráltam a vastag fehér páncélt. Pont akkor kelt fel a nap, narancsszín volt minden – és akkor megláttam a jégvirágokat az ablakon. Mindegyik más volt, csipkés-cakkos, gazdagon díszítve, akár a mandalák. Egymás mellett, szépen, az apró mintákból nagyobbak voltak kirakva, azokból pedig még nagyobbak. Vérzett értük a szívem.
Egyszer apu mesélt egy novelláról, rég volt, mindössze annyi maradt meg belőle a fejemben, hogy egy ember pihen otthon, és egyszer csak bezuhan a szobába valami nyálkás, rusnya, nagyonsoklábú izé. Emberünk halálra rémül, felkapja a piszkavasat és agyonveri. Később kiderül, hogy ezek a valamik a szomszéd galaxisból érkeztek, egyébként tök jó fejek, békések, kíváncsiak és barátkozni jöttek.
Ki tervezi ezeket a kristályokat? Ki képes ennyiféle mintát kitalálni? Brit tudósok bebizonyították, hogy nincs közöttük két egyforma. És mi ez? Képregény? Figyelmeztetés? Intergalaktikus fészbúk? Vagy egy üzenet, csak még nem értem? Mondjuk, ha üzenet, akkor ritka türelmes valaki küldhette, hiszen minden reggel felírja nekem, én pedig minden reggel levakarom.
A képzeletemben egy barátkozni vágyó lény több csillió fényév távolságból figyel. Amikor meglátja, hogy nyúlok a jégkaparóért, felsóhajt, és fejcsóválva emlékezteti magát, hogy másnap újra meg kell próbálnia velem kapcsolatba lépni.
Kérlek, ne add fel! Előbb-utóbb megtanulom elolvasni, és akkor barátkozhatunk.
