A lányom ízig-vérig nő, akkor is, ha a keresztanyja által varrott tütüt összesen két másodpercre volt hajlandó felvenni, és akkor is, ha esélytelen rávenni, hogy csatot tegyen a hajába, legyen az bármilyen rózsaszín vagy királylányos.
A bölcsis csoportban csupa fiú van rajta kívül, így kijelenthetjük, hogy komoly udvartartása van. Reggelente pelusát kacéran ringatva bevonul, hóna alatt az elmaradhatatlan maci, és máris letelepszik a fiúk mellé a reggelizőasztalhoz, akik már csillogó szemmel várják. Két udvarlója is van, mindkettőn látszik, hogy komoly a dolog. Én a szőkének drukkolok, mert gyönyörű szeme van, de a másik viszont már szobatiszta, szóval nem lehet félvállról venni a döntést.
Délután, mire érte megyek, már leharcolt és rosszkedvű vagyok. Megint nem értem a dolgaim végére, senki se mondta, hogy gyönyörű vagyok és különleges, senki sem dicsér meg, hogy jól intézem a dolgaimat. Fogytán van a nemlétező szeretet-tartalékom és alig várom, hogy megölelhessem a gyerekeimet. A bölcsibe érve a lányom odarohan hozzám, felkapom, magamhoz szorítom, beszívom az illatát és máris jobban vagyok. Vidáman közli, hogy „játszottam a fiúkkal püttyöt”, majd búcsút int. A férfikar sóvár pillantásainak kereszttüzében jövünk el.
A lányom akkor is tudja magáról, hogy gyönyörű, különleges és szeretnivaló, ha nem mondja neki senki. Van mit tanulnom tőle.