Lesz faxni!

Nagymamám körülbelül akkor mehetett nyugdíjba, amikor én megszülettem, és mivel anyuval nem igazán jöttem ki, időm jelentős részét a nagyival töltöttem. Finom ebéddel várt iskola után, és ha befejeztem a leckét, nekiültünk römizni. Nagy zsugás volt, órákon keresztül vertük a blattot.

Anyám is, én is késői gyerek voltam, vagyis a nagyi elég öreg volt már, még az I. világháború előtt született, régimódin nevelték. Amikor először látott rajtam szakadt farmert, azonnal le akarta szedni rólam, hogy megvarrja, és majdnem szívszélhűdést kapott, amikor hazaállítottam egy hosszúhajú sráccal. Úrinő maradt, csak fehéres pillája rebbent, de a bemutatás után az első illemtanilag elfogadható pillanatban kihívott a konyhába és a fülembe súgta: Eszterkém, te láttad, hogy ennek a fiatalembernek COPFJA van?

Órákig tudnék a nagyiről mesélni, és biztos fogok is még, de van két dolog, két érzelem, ami vele kapcsolatban az előtérbe tolakszik. Egyrészt mindig, minden körülmények között örült nekem, még akkor is, ha a legrosszabbkor állítottam be hozzá. Nem tudtam olyan pillanatban érkezni, hogy ne öntse el mosoly kedves, ráncos arcát.

A másik pedig az az elképesztő mértékű biztonság, amit a konyhájában éreztem, miközben a hokedlin ücsörögve sütit sütöttünk. Finom illatok, kinyalható keverőtálak, a liszt tapintása a kezemen, a sziszegés, ahogy a forró tepsivel megégetem az ujjam és utána hideg víz alá tartom… annál a pici, egyszerű konyhánál biztonságosabb kuckót azóta sem találtam az életemben.

Nagymamám rég nem él már, de ha nekiállok tésztát gyúrni és begyújtom a sütőt, azonnal ő jut eszembe és már hallom is, ahogy mondja, félig svábul, félig magyarul: Mucikám, mindig cájggal nyúlj a tepsibe, különben leég rólad a glazúr és lesz faxni!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

1 × 1 =

Scroll to top