Állomás

Apámmal egymástól távol nőttünk föl, a szüleim kétéves koromban elváltak. Sok időt töltöttünk együtt, nyaranta hetekig nála lógtam a Balatonnál, máig ez az egyetlen hely, ahol otthon érzem magam.

Kiskoromban apám vérre menő vitákat folyatott anyámmal, amíg kialkudta, mettől meddig lehetek nála. Rogyásig pakoltuk a Wartburgot a ruháimmal, a könyveimmel, a naplómmal és Málnamacival és ünnepélyesen leköltöztem. Később, kamaszkoromban vagány lett egyedül utazni. A cuccaimat előreküldtem (naná, majd cipelem. a moziban is csak egy motyóval utazik a menő…), a Déliben felpattantam egy vonatra és irány Fonyód. Apu tudta, melyik vonattal megyek, várt az állomáson. Mindig ugyanúgy, félretaposott papucsban-fürdőgatyában. Szája füttyre állt, kezében az általam csak kisbubiretikülnek becézett undorító autóstáska. Életem legboldogabb pillanatai voltak ezek a megérkezések, tele volt pillangóval a gyomrom.

Egy idő után már meg se beszéltük. Az volt az igazi. Megérkezni úgy, hogy tudom, hogy ott lesz, bár nem egyeztettünk. Máig is küldök smst, ha elindul velem a vonat, és ennyi évesen is izgulok, hogy ott áll-e majd a peronon. Nem tudom, képes leszek-e leszállni a vonatról valaha is, ha tudom, hogy már nem vár.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

öt × 5 =

Scroll to top