Még utólag sem tudom megmondani, mikor és mitől ment tönkre a kapcsolatunk. Mióta eszemet tudom, csak két állapotban láttam: aludt, vagy részeg volt, ezek közül pedig egyik sem ágyaz meg az ideális anya-lánya kapcsolatnak.
Sokszor berágtam rá. Gyáva lelkem egész életemben arra vágyott, hogy egyszer, csak egyszer összegyűjtsem a bátorságomat, és elordítsam neki, mit csinált velem. Hogy végre, egyszer az életben őszinteségre bírjam. Kiabálunk, beszélgetünk, aztán kibékülünk, megöleljük egymást, és onnantól végre lesz egy anyám. Akivel beszélgetni lehet, támogat, és akire számíthatok. Aki talán átjön, ha valami nehéz, főz, segít, vagy csak ott van, hogy ne legyek egyedül. Állítólag ezt csinálják az anyák. Nem tudom, sose próbáltam és már nem is fogom.
Agyvérzést kapott, kórházban ápolják. Nem szólt, nem hívott mentőt, pedig orvos, tudta, mit csinál. Pontosabban, hogy mit nem. Úgyhogy öt éve minden héten egyszer ott ülök az ágya szélén és mosolyogva fecsegek a semmiről a pelenkaszagú helyiségben. Néha megérti, amit mondok, de inkább nem. Szeme elkalandozik a falióra felé, mintha unná a látogatásomat. Valószínűleg soha többet nem fog tudni beszélni, s az, hogy a fejében mi van, mennyit ért a külvilágból, rejtély marad. A jobb oldala lebénult, de a bal működik. Fel tud ülni, a kerekesszékkel is egész jól elboldogul.
A múltkor pont ebédidőben értem a kórházba, és minden valaha volt haragomat magamba fagyasztva nézhettem, hogy 78 éves orvos édesanyám bandzsítva próbál betalálni a szájába, és az állán, nyakán lassan, megállíthatatlanul csúszik lefelé az állami krumplipüré.
