Széttaposott közhely, hogy az embernek két élete van. A második akkor kezdődik, amikor rájön, hogy csak egy van. Nálam ez nem igazán így van.
Harsogó fiatalságomban biztos voltam benne, hogy egy csomó minden lehetek még. Nem, nem balerina, vagy vadakat terelő juhász. Nem mesterségeket, hanem életeket akartam élni. Hittem, hogy leszek még indián óvónő egy rezervátumban, oltóorvos Afrikában, pöttöm maori baba Új-Zélandon, világjáró gazdag japán egyetemista, brazil vadorzó, vagy rab egy finn börtönben.
Életem felénél viszont rá kellett ébrednem, hogy mindez nem leszek, vagy ha mégis, nem fogok tudni róla. Addigra azt is kénytelen voltam elfogadni, hogy valószínűleg nem lesz családom. A legoptimistább vízióm az volt, hogy egy tőlem jóval idősebb, megfáradt professzor hű társa leszek, aki már bölcsen a belső értéket keresi, és megbocsájtja, hogy nem vagyok fotómodell szexistennő. S mivel képzeletbeli kapcsolatunk a professzor karrierjére fókuszált, úgy hittem, nem lesznek gyerekeim. Talán nem is baj. Az én múltammal… Persze fájt, mint állat. Kortársaim sorra potyogtatták a dedeket, el sem mertem menni hozzájuk babázni, nehogy fájjon utána az üres lakásom.
Aztán mégis megtalált valaki, aki meglátta bennem, amit szülői tükör híján én nem. Két gyermekemmel az első pár évben csak úsztam az árral, esélyem sem volt gondolkodni. Lassan viszont kezdem kidugni a fejem a mindennapi teendők mocsarából, és meglepve veszem tudomásul, hogy akár egy évtizedekig gyakorolt tibeti mantra, rutinszerűen támadnak a régi gondolatok. Soha nem lesz családi bringatúra. Soha nem lesz senkim, akivel elmehetek sátorozni. Soha nem lesz lányom, akivel beülhetünk csak úgy sütizni valahová… és mint akit műtéti bódulatból ébred, döbbenek rá, hogy de, van gyerekem, családom, mehetek sütizni, sátorozni, menyasszonyi ruhát választani és bármizni.
Volt tehát az első életem, aztán az eszmélés után a második, majd a harmadik, pelenkavákuumban, és most élem kábé a negyediket. Négy élet. Hm, az már majdnem egy fél macska. Nem is rossz.