Nem tehetek róla, imádom az esőt. Még most is, hogy másfél hete, amikor csak kidugom az orrom hegyét a házból, akkor vagy esik vagy szakad, esetleg zuhog, és az előrejelzés pontosan ugyanilyen időt mond az elkövetkező két hétre is.
Szeretem, ahogy az emberek ilyenkor a pocsolyákat kerülgetik. Rá vannak kényszerítve, hogy megéljék a jelen pillanatot, mert ha visszahúzódnak a saját világukba, egész nap vizes, sáros zokniban tocsoghatnak az irodában.
Szeretem hallani, ahogy a növények szürcsölve isszák az esőt. Áprilisban alig esett, rájuk fért egy kiadós zuhany. És szeretem azt is, ahogy az állatok magától értetődő módon keresnek egy száraz helyet, és gubbasztva, türelmesen pillognak kifelé, arra várva, hogy odafenn elzárják a csapot, ők pedig folytathassák, amit félbehagytak.
Volt már, hogy befogadtam az esernyőm alá valakit egy nyári záporkor, és volt, hogy engem fogadtak be. Egy pillanatra közel kerülhettem valakihez, akit aztán soha többé nem láttam. De össze kellett hangolnunk a lépteinket, néha összeért a vállunk, olyan volt, mintha összetartoznánk.
Volt, hogy meguntam a tócsafigyelést, és szandállal a kézben sétáltam a Rákóczi úton. Senki sem botránkozott meg.
Az eső olyan, mint egy kiadós bőgés, tisztára mos. Lemossa háztetőket, a port a falevelekről, az utcáról a mocskot és beviszi a földbe, ahol mindez valahogy teremtő energiává alakul és új élet sarjad belőle. Nagyon meg tudok örülni egy apró zöld növénykének, amelyik a betondzsungel közepén, a járda repedésén vagy egy falon kidugja a fejét. Azt jelenti, hogy nyugodtan a hajunkra kenhetjük az összes tudományunkat, technikai vívmányunkat és görcseinket, amíg eső van, addig élet is van.
