Olyan családba születtem, ahol mindenki templomba járó volt, így magától értetődött, hogy amint iskolaérettnek nyilvánulok, hittant is tanulok. Nem bántam a dolgot, sok érdekeset mesélt az atya, bár olyan szigorú volt, hogy rettegtünk, ha csak ránk nézett. A plébánia szerves része lett az életemnek, ministráltam, cserkész voltam és aktív tag a templomi kórusban. Jó kis közösség volt, bár kicsit onnan is kilógtam, mint mindenhonnan.
Ezzel együtt Isten létezésének ténye a gravitációval egyenértékű bizonyosság volt. Nem gondolkodtam rajta, hogy milyen, vagy mit akar. Fényesnek és jóindulatúnak képzeltem, aki jót akar, és néha nagyon kiabál. Amikor imádkoztam, akkor komolyan gondoltam és hozzá beszéltem. Gyónni utáltam, de később rájöttem, hogy nem csak az az egy szúrós tekintetű pap van a világon, és egy másiknak sokkal könnyebb volt elhebegni, hogy füllentettem. De arra határozottan emlékszem, hogy azt gondoltam, az Isten körül sündörgő emberek jók, tiszták, és én is közéjük akarok tartozni.
Mint mindenkihez, hozzám is elérkezett az elkerülhetetlen kamaszkor, a kérdőjelek és a kinyílt szemek korszaka. Feltűnt, hogy azok, akikkel együtt járok hittanra, cserkészni vagy bármizni, pontosan ugyanúgy pocsolyarészegek a kirándulásokon, pont ugyanúgy cigiznek és pont ugyanúgy bújnak egymás hálózsákjába a táborokban, mint azok, akik nem járnak templomba. És azt is megláttam, hogy a plébánián két férfi milyen szintig képes összeveszni azon, hogy ki legyen a cserkészparancsnok. Nem ragozom, észrevettem, hogy ezek sem jobbak, mint a többi ember, és ezt akkor, igazságkereső kamaszkoromban nem vette be a gyomrom.
Otthagytam az egészet, és éltem a világomat. Akkor kezdtem a középiskolát, és az Istenben való feloldódást a zene váltotta fel, így nem volt hiányérzetem. Talán két év telt el így, aztán harmadikban egyik biológiaóránkon a növények anyagcseréjéről tanultunk. A tanárnő magyarázta a bonyolult folyamatokat, én pedig – világosan emlékszem az érzésre – ott ültem, csodálattal szemlélve a tökéletes rendet és precizitást, ahogy az ki volt találva. Arra gondoltam, hogy de szuperül megalkotta ezt valaki, és hogy ez tuti Isten volt. Meg hogy nahát, hogy az öreg ebben is ennyire profi legyen!
Ilyesmit érezhetnek a matrózok egy hosszúra nyúlt tengeri út után, vagy az asztronauták, amikor a gyengébb gravitációjú helyekről visszatérnek a Földre. Ismét biztos talaj volt a lábam alatt, és az volt benne a legjobb, hogy ezt nem mások rakták alám, hanem én magam. Elmentem messzebbre, visszajöttem, elvesztettem, megtaláltam, és ez most már az enyém, úgy, hogy nem veheti el tőlem senki többé.
