A bridzsparti

Apukám imád bridzsezni. Egy ideig versenyzett is, aztán abbahagyta. Megnősült, gyereke született (ez lennék én), elvált, éldegélt, aztán megint megnősült. Sok minden változott, egy dolog azonban állandó volt, a csütörtök esti bridzsparti. Ha esett, ha fújt, bármi történt, csütörtökönként összeültek négyen a haverjaival és zsugáztak éjfélig. Pont olyanok voltak, mint a gengszterfilmekben. Sötét helyiség, éles fényű lámpával megvilágított asztal, gomolygó cigarettafüst. Néha egy-egy mordulás, feszültebb pillanatokban pedig óriási üvöltés és anyázás.

Aztán egyszer csak ketten kiestek a partiból és apám, valamint morózus festőművész barátja parti nélkül maradt. Egy világháborúban lebombázott város nem olyan elhagyatott, mint ők voltak akkor. Beszálltam hát a buliba, negyediknek meg beállt apám felesége, aki hitvesi kötelességből próbálkozik eme nemes sporttal. Hetente összejöttünk és játszottunk.

Minden héten másnál volt a parti, a házigazda dolga volt etetni a népet. Egyszer, amikor rajtam volt a sor, valami frissen sütött finomsággal akartam villantani, és hát, hogy is mondjam… rohadt kemény lett. Eljött a félidő, összeültünk vacsorázni. Ideje is volt megpihenni, mert előtte két parti is röhögésbe fulladt. Apám rossz szemüveget hozott magával, nem látott, ezért hangosan fel kellett olvasni neki minden kártyát, a felesége pedig, mivel egyik fülére süket, nem hallotta a liciteket és rendre marhaságokat mondott be.

Eljött tehát a szünet, felszolgáltam a kaját. Apám barátja szerencsétlenül választott, a legkeményebbet emelte ki a tálból, beleharapott és eltört a műfogsora. Nem nagyon izgatta magát, nem az a típus, a zsebéből elővette a mindig nála lévő tartalék protkót, betette, egyáltalán nem vette zokon, hogy leestem a székről a röhögéstől. Letette a tányérjára a csúful járt protézist, kis híján az agyvérzésbe kergetve hablelkű apámat, majd vigyorogva kiment a konyhába rágyújtani, ahol viszont belelépett a földre letett tepsi sütibe. Próbálta elsunnyogni, de nem sikerült, mert amikor visszajött a szobába, a cipője tele volt meggyel.

Nem sokszor fordul elő az ember életében, hogy vinnyogva röhög órákon át, az ilyesmit meg kell becsülni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

5 − kettő =

Scroll to top