Huszonhat éves koromban költöztem el otthonról. Az utolsó időszakban anyámmal már nagyon nehéz volt a kapcsolatunk, nem tudom pontosan, az volt-e a baj, hogy felnőttem és saját életem lett, vagy az, hogy zavartam őt.
Saját, zárható lakásba költöztem, óriási érzés volt, viszont egy árva fillérem nem maradt se berendezni, se semmire. Kezdő fizetésem hetven százalékát elvitte az illeték havi részlete, erre jöttek a számlák, miegymás, szóval gyakorlatilag épp annyi pénzem maradt, hogy valami ennivalót vegyek, de bútorról, egyéb berendezési tárgyakról, eszközökről álmodnom sem volt érdemes. Volt egy műanyag tányérom, egy örökölt, kopott teáskannám, egy matracom és rengeteg könyvem.
Nem nagyon zavart a dolog, a mindennapi feszültségtől mentes élet kárpótolt a komfort hiányáért, gondoltam, majd egy év múlva, ha kifizetem az illetéket, Krőzus leszek és veszek magamnak tányérokat vagy esetleg, ha már nem bírok a hedonizmusommal, egy asztalt.
Egy nap eljött apám, kezében hatalmas, zsineggel átkötött doboz. Letette, kinyitottam. A holmik tetején ismerős, gyakorlatlan írással ennyi állt: Eszternek, ha majd férjhez megy, Marcsától. A doboz tele tányérral, pohárral, evőeszközzel, ilyen-olyan aprósággal.
Nem értettem. Apám drága, öreg nagynénje, akiről a múltkor már meséltem, évekkel azelőtt meghalt, akkor meg mi ez a doboz? Meg a cetli? Kiderült, hogy jó tíz évvel azelőtt Mariska néni összeállított nekem egy életkezdő csomagot és apu lelkére kötötte, hogy adja oda, ha férjhez megyek, jól jön majd. Ő meg arra gondolt, most lenne a legjobb kinyitni.
Apám nem az érzelmek embere, és őelőtte én sem vagyok az, de elbőgtem magam. Szedegettem kifelé a dobozból az öregillatú, régi mázas bögréket és úgy éreztem magam, mint akire odaátról, odaföntről nagyon-nagyon vigyáznak.
