Valahogy sohasem hittem el, hogy a puszta jelenlétem elégséges lehet valaki másnak a boldoggá tételéhez. Ez akkor lett egészen világos, amikor gyerekem született és persze, akárcsak szerintem mindenki, én is nagyon jól akartam csinálni, pedig ezer, különböző mértékben komolyan vehető cikket olvastam arról, hogy az anyákban az anyaság a fontos, nem a biokaja vagy a kézzel hímzett partedli.
Az igazság szokás szerint elég kíméletlenül mutatta meg magát. A fiam kétéves volt, a hasamban a lányom a hatodik hónapban, amikor valahonnan összeszedtem egy olyan belevaló hányós-hasmenéses vírust. Rettenetesen fájt, egy pillanatra sem tudtam kijönni a fürdőszobából, ahol ölemben egy lavórral ücsörögtem azon a bizonyos helyen. Amellett, hogy állati rosszul voltam, még aggódtam is, nehogy a gyerekem elkapja, mert ha kiszárad, kórházba kell vinni.
Éppen ezért mindent megtettem, hogy rábírjam, maradjon a szobájában addig, amíg nem jön érte a nagymamája, de hiába, folyamatosan velem akart lenni. Kérés, küldés, parancs, semmi. Még mesével sem lehetett megvesztegetni. Szerencsére még abban az állapotban, verejtékesen, a vécén görnyedve is képes voltam rácsodálkozni, hogy a fiam milyen elégedetten vonatozik a combomon.
