Manapság óriási spirihullám önti el a médiát – beleértve a közösségi portálokat is -, és ennek hatására egy ideje már kikristályosodott bennem a nagy tuti, miszerint is a szivárványszínű csillámunikornis kép alatt megfogalmazott mélyértelmű mondatok nem csak, hogy feleslegesek és fárasztók, hanem ráadásul elképesztően idegesítők is.
Kedvenc példám a legyen-gyönyörű-a-mai-napod-is elköszönés, amely éveken keresztül komoly lelki válságot tudott okozni. Ha kellő távolságból, elemzőleg pillantunk a mondatra, észrevehetjük a végén megbújó „is” szócskát, amely megadja a kegyelemdöfést az ilyen érzékeny tulkoknak, mint én vagyok. Mert eme spiriszellem értelmében én, és csakis én vagyok a felelős azért, hogy milyen napom van és hogy érzem magam, hiszen az események jönnek-mennek, de én döntöm el, hogy élem meg őket. Odakinn tombolhat éhínség, világvége, napok óta úgy üvölt a szél, hogy elviszi a kerti bútort vagy olyan hideg van, hogy a macska eltörik a kanyarban, satöbbi… ha mindezt képesek vagyunk üdvözült mosollyal jóvá formálni odabenn, akkor minden szipiszupi lesz és már dúdolhatunk is.
Vissza az elemzéshez… szóval az a bizonyos „is” szócska, ez a két kis nyamvadt betű képes rámutatni, hogy nem elég, hogy ma, a figyelmeztető elköszönésig nem ugráltam a boldogságtól (de majd ezután nyilván fogok), de feltételezi, hogy tegnap, tegnapelőtt és azelőtt is elvégeztem a cukormosolybűbájt, király az élet, és ha nem, hát lúzer vagyok.
Na, pontosan ezt a lúzerfílinget cipeltem körülbelül három évig, miután anya lettem. Ha nehezebb napom volt, nem az volt a legszarabb, hogy pocsék a nap, hanem az, hogy úgy éreztem, kudarcot vallottam, csak mert aznap sem ugrándoztam féllábon a gyönyörtől. Magamra vettem a „gyereked van, miért nem vigyorogsz állandóan a boldogságtól”-elméletet és totális csődtömegnek éreztem magam.
Egy őszi délutánon fordult meg a dolog. Esett az eső és azon puffogtam, basszus, megint nem tudunk kimenni a játszótérre, hároméves fiamban benne marad jó néhány kilométer, nyűgös lesz. Mérges voltam, mert így megint nem lesz szuper a nap. Ekkor bevillant az agyamba: és? Mi van, ha nem a mai lesz életem legjobb napja? A válasz: semmi!
Ettől a szánalmasan triviális felismeréstől annyira megkönnyebbültem, hogy a végére egész jó lett az a nap.
Is.
