Tulajdonképpen vicces, hogy a világon mindenhez papír kell. Ilyen tanfolyam, olyan OKJ, amolyan szakirányú bigyusz. Ha nincs papír, lehetek én a világ legtehetségesebb, legelhivatottabb munkaerője, akkor is sajnálkozó felcsóválással hajtanak el, de a lelkemre kötik, hogy feltétlenül nézzek vissza, ha megvan a dokument.
Ezzel szemben a kapcsolatainkhoz szinte semmilyen segítség vagy tananyag sincs, kisgyermekkorunk óta bukdácsolunk bekötött szemmel az aknamezőn. Nyilván van egy szerencsés ezrelék, akiknek a szülei csodálatos házasságban élnek, nagy, összetartó család közepén, hatalmas baráti körrel, és ezen mázlisták hada minden szükséges tudnivalóval felvértezve indul neki a nagybetűsnek, de ott vagyunk mi, a többség, ha jól számolom, 99,99 százalék, akik csináljuk, elrontjuk, elbukunk, sírunk, leporolunk, újrakezdünk.
Volt egy lány, óvodából ismerem, három évtizeden át ő volt a legjobb barátnőm, én neki soha nem voltam az. Mégis, a sorozatos lepattintás ellenére nagyon sokáig kitartottam, túl sokáig – ezt most jól csináltam, vagy sem?
Volt egy lány, óvodába, általánosba, gimnáziumba, hittanra, zenekarba és még ezer helyre jártunk együtt. Mindent tudtunk egymásról. Sokáig én voltam a legjobb barátnője, de ő nekem nem. Később rájöttem, hogy igazságtalan voltam vele, de már nem tudtam rendbehozni, mert meghalt – ezt most rosszul csináltam, ugye?
Van egy fiú, gimi óra barátok vagyunk, amikor nagyon maga alatt volt, veszekedett velem és elzavart, de én nem mentem, hanem leültem mellé az öltözőben és vigyáztam rá. Máig is ott van a telefon végén, és ha tehetjük, találkozunk – ezt most végre jól csináltam?
Van egy fiú, munkahelyről, folyamatosan együtt voltunk, aztán most mindenki a családjával van elfoglalva. Gyakran beszélünk, mindig hosszan, ezért, ha éppen altatok vagy ilyesmi, nem veszem fel, később visszahívom, megtehetem. Pár hete hívott. Elfelejtettem visszahívni. Ma végre beszéltünk – azért keresett, mert meghalt az anyja. Ezt csinálhattam volna jobban is.
Az a baj, hogy csak utólag vagyok olyan baromi okos.
