Mivel sajnálatos módon nem látok bele a gyerekeim fejébe, gyakran esem abba a hibába, hogy azt gondolom, ők ugyanúgy gondolkodnak, mint én tettem az ő korukban. Most elsősorban a fiamról beszélek, mert ő már öt éves és ebből a koromból már egy csomó mindenre emlékszem, például arra, milyen mérhetetlenül szégyenlős voltam.
Borzasztóan vágytam egy rakás dologra, de nem mertem megtenni, mert féltem, hogy néznek, hogy látnak, hogy mosolyognak rajtam. Legjobban attól rettegtem, hogy anyám vagy apám kinevet, ezért semmit sem csináltam velük közösen vagy a szemük láttára, csak ha nagyon muszáj volt. Tudtam, hogy óvodai, iskolai eseményeken vigyorogva figyelik suta lépteimet és ettől úgy éreztem magam, mintha forró olajban pirítottak volna. Ha csak tehettem, elbújtam a hátsó sorba vagy kihagytam a bármit, csak ezt ne kelljen átélnem.
A fiam óvodájában időről időre tánc- és játszóházat rendeznek, ilyenkor szól a zene, megy a dajdaj, szülők is mehetnek. Mentem is, felkészülve a szokásos anyaszerepre, hogy a fal mellett ücsörögve csodálhatom a fiamat, de meglepve láttam, hogy kinn ül az öltözőben, kicsi arca csupa szorongás. Túl hangos volt neki a zene és túl nagy a tömeg. Nyafogott, de tekintete vágyakozón a táncolókat kutatta. Próbáltam rávenni, hogy menjünk be együtt, de nem akart. Összefacsarodott a szívem, olyan kis elgyötört volt.
Magam sem tudom, honnan vettem a bátorságot, de egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem: van kedved táncolni velem, idekinn? Hát persze, mondta, és arcán felragyogott a mosoly. Felálltunk, megfogtuk egymás kezét, kivártuk a taktust és táncra perdültünk a kabátok és csizmák között. Soha, semmire sem voltam és vagyok olyan büszke, mint erre.
