Mindig is tudtam, hogy több gyereket szeretnék. Sőt, őszintén szólva kiskamaszként, egy francia film hatására azt terjesztettem, hogy nekem hat gyerekem lesz, hat apától. Erről a tervről szerencsére később letettem, de abban továbbra is biztos voltam, hogy nem csak egyet szeretnék.
Én egyke vagyok és nagyon magányos voltam. Hallottam már erre rengeteg spiri elméletet, elhalt ikertestvérekről meg mindenféléről, de lényeg a lényeg, hogy világéletemben mocskosul egyedül éreztem magam. Amikor a mentálhigiénére jártam, az érzékenyítő filmek sorozatában volt egy, amelyik egy testvérpárról szólt. Gondolom, szomorú film volt, mert az összes évfolyamtársam zokogott, de én csak ültem ott értetlenül és arra gondoltam, hogy mi bajuk van ezeknek? Ezek ketten vannak, együtt a világ ellen, együtt rosszalkodnak, együtt szeretnek, együtt csinálnak mindent, mi baj lehet?
Két gyermekem van, egy fiú, egy lány. A fiam volt az első, érezhetően megsínylette, amikor megszületett a lányom. Most már remekül eljátszanak, és – mint minden rendes testvérpár – teljes erőbedobással aprítják egymást. Már a másik lélegzetvétele vagy pillantása is képes kiborítani őket. Ilyenkor égnek áll a hajam, az agyamra mennek és azon tűnődöm, mennyivel csöndesebb dolog egyetlen utód.
A múltkor viszont a játszótéren egy idegen kisfiú meg akarta rugdosni a két és fél éves lányomat. Egy homoklapáton vesztek össze, vagy min, nem volt komoly, de egyértelmű támadás volt. Ötéves fiam leugrott a mászókáról, odarohant és rákiabált a kisfiúra, hogy azonnal hagyja békén a lányomat. A támadó anyja sértetten elvonult ivadékával együtt, miközben hátat fordított nekem, odavetette, hogy nem kell úgy felkapni a vizet, ők csak barátkozni akartak. Válasz helyett megpuszilgattam a fiamat és büszkén indultunk a pékségbe jutipogácsáért.