Életem egyik mélypontján fogalmam sem volt, kihez forduljak. Ajánlottak egy embert, aki talán leül velem beszélgetni. Nem kaptam hozzá se telefonszámot, se e-mailcímet, semmit, ami mögé elbújhattam volna. Megmondták, merre találom napközben, akkor beszélhetem meg vele a
részleteket.
Összeszedtem a bátorságomat, és odamentem. Épp végzett a dolgával, vette a kabátját és a munkatársaitól búcsúzott, amikor előbújtam a fedezékből. Már fordult ki az ajtón, mire ráköszöntem. Miben segíthetek? kérdezte. Beszélgetni szeretnék, válaszoltam, a hangom vékony volt és arra ment, amerre ő akart. Az illető mozdulatai lelassultak és a szemembe nézett. Majd levette a kabátját, a sapkáját, amit épp az előbb húzott a fejére, és kinyitott egy ajtót a folyosón. Tessék! mondta. Leültünk és kikapcsolta a telefonját.
Azóta sokszor voltam nála. Hihetetlenül sokat segített nekem, egészen konkrét dolgokban is, amiket nélküle nem tudtam volna megoldani, de megismerkedésünk pillanatának intenzitása az, ami évek múltán is eszembe jut. Lett volna más dolga, tisztán látszott, mégis megérzett rajtam valamit és habozás nélkül nekem adta a világon a legértékesebb dolgot. Az idejét. Nem faggatott, nem kért semmit, egyszerűen csak odaült mellém és figyelt.
Ezt nem lehet viszonozni, az egyetlen, amit tehetek, hogy továbbadom. Sokszor előfordul, hogy rohanok, tele van a fejem, és látom, hogy valakinek beszélgethetnékje van. Első gondolatom az, hogy lerázom, hiszen van dolgom. Aztán – nem mindig, emberből vagyok én is – gyakran eszembe jut a fenti jelenet, így megállok és meghallgatom. Nekem belefér az a tíz perc, a másiknak meg talán sokat jelent. Adjunk időt! Ne csak magunknak. Másoknak is.
Minden cikkem úgy készül, hogy megírom, aztán félreteszem, és csak később adom le. Időt adok neki.
