Nem tudom, meséltem-e már, de amikor saját lakásba költöztem, gyakorlatilag a templom egerével voltam egy szinten anyagilag. Egy éven át a kezdő fizetésem több, mint a felét elvitte egy tartozás, a fennmaradóból próbáltam kifizetni a rezsit és élni. Ruháról, moziról álmodni se mertem, a luxus az volt, ha hónap végén nem a barátaim vettek nekem ebédet.
Egyáltalán nem bánom, tanulságos időszak volt, ráadásul egybeesett gyermekcipőben járó szakácsművészetem kezdő, bátortalan lépéseivel. Ne szépítsük, ez teljesen más, mint kuktáskodni a nagyi mellett. Csináltam, amit mondott, de a folyamatra oda se bagóztam. Ebből kifolyólag, amikor nekiálltam megfőzni életem első húslevesét, vettem három, azaz három darab csirkeszárnyat és feltettem kábé két liter vízben főzni. Ennyi. Egy óra múlva levettem, csalódottan konstatáltam, hogy nem olyan szép sárga, mint a nagyié és kábé annyi íze van, mint a híg mosogatólének. Az akkori pasim, szerelmét bizonyítandó megette, de azért halkan megjegyezte, mintha pár dolog hiányozna belőle. Utánaolvastam és tényleg! Ti tudtátok, hogy kell bele só meg zöldségek is? Tényleg? Akkor miért húslevesnek hívják? Na mindegy…
Őszi hétvége volt. Akkoriban még vasárnap hajnalban is dolgoztam, reggel fél hattól nyolcig, aztán hazamentem. Éhes voltam és tudtam, hogy van még egy tojás a hűtőben. Úgy osztottam-szoroztam, hogy ha azt megfőzöm reggelire, akkor ebédre majd eszem kockalevest, a vacsora meg még messze van, addig bármi történhet. Kis alumíniumláboskámban feltettem főni az utolsó mohikánt a tojástartóból, kotortam a spájzból pirosaranyat és kiültem a teraszra, süttetni az arcomat az őszi nappal.
Nagyon belemerültem a zenbe, madarak csicseregtek, falevelek zörögtek, tökéletes volt a fíling, csak valami barom odaégethetett valamit, mert kezdett büdös lenni. Milyen furcsa, gondoltam, hogy egy ilyen zöldövezetben is ennyire érezni, ha valaki van olyan hülye, és ott felejti a tűzön a kaját. Hamar átforrósodik ám a lábos, és akkor… A lábos! Szent ég! A tojásom!
Zen hangulat kuka, felpattantam, robogtam a konyhába, ahol masszív, fekete, éktelen büdös füstfelhő fogadott. A tojás alól elforrt a víz, a tikmony pedig elszenesedve tapadt kis lábaskám aljához. Nem is eresztették el egymást, együtt ugrottak a szemetesbe.
Az hagyján, hogy reggelire nem ettem tojást, de az ebédre szánt kockalevest sem tudtam miben elkészíteni. Vártam a vacsorát, mert addig még bármi történhet.
