Világjáró korszakomban Skóciában is megfordultam. Csodálatos vidék, elképesztően vadregényes. Hatalmas, zöld hegyek, patakok, szürke kövek, fehér bárányok és ezek permutációi, ameddig csak a szem ellát. Ha az ember elengedi a vágyat, hogy megpróbáljon kommunikálni az ottaniakkal, akkor az egyik legideálisabb hely a világon. A skótok által beszélt nyelvet leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy rosszkedvű kukás telerakja a száját keményre szárított, csípős húsdarabokkal és utána tömören össze akarná foglalni Nietzsche gondolatait, szóval ebbe jobb bele se kezdeni.
Skóciában még egy hangsúlyos tényező létezik, az időjárás, pontosabban az eső. Odaérkezésünkkor a tudomásunkra hozták, hogy ott kétfajta időjárás létezik, az „esik” és az „esni fog”. Ez viszont óhatatlanul felveti a páratartalom kérdését. A legtöbb túránkon ugyanis varázslatos vidéken jártunk, de alig élveztünk belőle valamit, mivel egy bazi nagy felhőben baktattunk és semmi mást nem láttunk, csak az előttünk haladó hátizsákját.
Úgy tűnt, így lesz Skye szigetén is. Előző nap hosszan meséltek nekünk a sziget megejtő szépségéről, a fehér sziklákról, a kék tengerről, meg hogy milyen messze ellátni. Az egész csapat nagyon várta már a túrát, én is, mert addigra már pont elegem lett a sok nyirkos-csicsogós kirándulásból.
Eljött a nap, nem volt szerencsénk, vastag, szürke, nedves felhő borította a szigetet. Kedvetlenül mászott felfelé a csapat, elegünk volt már abból, hogy semmit sem látunk a prospektusok által ígért látnivalókból. Felértünk, mondtuk, szuper, és már fordultunk is vissza. Én is elindultam lefelé, de csak pár lépést mentem a meredek hegyoldalon, amikor egy hátramaradt társam eszementen ordítani kezdett. Visszanéztem és láttam, hogy integet.
Az történt, hogy lágy szellő kerekedett és szelíden félretolta a felhőket. Őrülten kaparni kezdtem vissza, estem-keltem, annyira siettem. Megérte. A szél elhajtotta a szürke, nyálkás felhőtömeget és megpillanthattam a világ legkékebb tengerét, a legfehérebb sziklákat és a legzöldebb hegyeket.
