A szüleim csak nagyon rövid ideig voltak együtt, ebből kifolyólag kevés jót mondtak egymásról életem során. Kellemes, közös emlékekről szinte egyáltalán nem is hallottam. Ha miattam kénytelenek voltak találkozni, sarkvidéki korrektséggel társalogtak egymással.
Egyszer, kamaszkoromban apu jókedvűen megkérdezte anyut, emlékszik-e még rá, hogy mi volt Allah századik neve. Anyu nevetett és nem szólt semmit, én viszont baromi kíváncsi lettem. Elmesélték, hogy annak idején egyszer együtt hallgattak meg egy rádiójátékot, amely Allah száz nevéről szólt. Manapság talán koeljós spirivalaminek neveznénk. Allahnak ezen műsor szerint volt 99 meghatározott neve, a századikat pedig mindenkinek magának kellett kitalálnia. Lehet az egy gyönyörű napfelkelte, egy csöpp gyermek mosolya, egy szépen megírt vers, vagy bármi. Miután ezt hallották, egy darabig mondogatták egymásnak egy-egy jó pillanatban, mint például – erre az egyre emlékeztek konkrétan, vagy ezt az egyet osztották meg velem – egy finom csülkös bableves felett a Makkhetesben, hogy na, ez most Allah századik neve. Most tekintsünk el Allah és a csülök összeférhetetlenségétől.
Tetszett nekem ez a sztori. Egyrészt végre nem a savazást hallgattam, másrészt eddig nem úgy ismertem őket, mint akik észreveszik és szóvá teszik az élet apró örömeit. Jó volt ráeszmélni, hogy ők is tudtak oldottak lenni valaha.
A gyerekeimben folyamatosan igyekszem tudatosítani, hogy szép a naplemente, különlegesek a felhők és örülni kell, ha jó napunk van. Eddig egész jó eredményeket értem el, egyik sem nyúz új játékért vagy ilyesmikért, inkább jókat futunk a tóparton vagy társasozunk. Megbeszéljük, kinek mi a szép és a válaszaikat mindig komolyan veszem.
Tegnap kettesben autóztunk a fiammal. Csöndben voltunk, mindketten belemerültünk a gondolatainkba. Egyszer csak megkérdeztem, fiam, szerinted mi a legjobb dolog a világon? Te, vágta rá. Majd kis gondolkodás után: és a popcorn.
Lássuk be, kemény a mezőny.
