Az úszás a kezdetektől jelen volt az életemben. A nyarakat születésem óta a Balatonnál töltöttem, a strandon elég hamar elboldogultam a kutyaúszással. Később jártam edzésre is, ott elég rendesen megtanítottak mindenre, a pillangót kivéve. Az valahogy kimaradt, máig is, ha megpróbálom, elsüllyedek, mint a nyeletlen fejsze, de most nem erről szeretnék mesélni, az a lényeg, hogy kamaszkoromra vízbiztos lettem, oda és addig úsztam be, ameddig csak akartam. Szinte ugyanolyan természetesen létezem a vízben, mint a szárazföldön.
Kamaszkoromban már másfél-két kilométerre is beúsztam a parttól. Apám mesélte utólag, hogy a csónakjából csak nézte, nézte a fekete pöttyöt, ami a fejem volt és arra gondolt, hogy ha bajom esik, már nem érne oda idejében. Sóhajtott egyet, rágyújtott egy cigarettára és bízott benne, hogy nem esik bajom.
Kiskoromban azzal riogattak, hogy azért fulladnak meg az emberek, mert görcsöt kap a lábuk és elsüllyednek. Nem értettem pontosan, hogy is van ez, de mindenesetre elég ijesztő opció volt.
Csöndes délután volt aznap is. Jó messzire beúsztam. Szép, nyugodt, zen pillanat volt, tapostam a vizet a Balaton közepén, amikor egyszer csak éreztem, hogy begörcsöl az egyik lábam, és, hogy le ne maradjon, szinte azonnal követi a másik is. Alattam mélyvíz, felettem a kék ég, sehol senki. Vettem egy mély levegőt, kényelmesen hanyatt feküdtem a vízen és vártam. Majd’ bepisiltem, annyira fájt a két vádlim, de egyáltalán nem féltem. Tudtam, hogy amíg a tüdőmben levegő van és nem víz, addig nem érhet baj. A víz sima volt, meleg, nekem meg épp nem volt semmi egyéb dolgom.
Lebegtem, bámészkodtam, mélyeket lélegeztem és egyszer csak múlni kezdett a fájdalom. Óvatosan, próbaképp tettem egy-két mozdulatot, és mivel a görcs nem jött vissza, szép kényelmesen kiúsztam a partra.
Nem egy nagy történet, de egyvalamit megtanultam belőle. Ha valami óriási gáz van, néha az a legjobb, ha csak szép nyugodtan lélegzem, várok, és az egész magától elmúlik.
