Legértékesebb barátságaim tökéletesen spontán és általában egyetlen pillanat alatt alakultak ki. Nemegyszer előfordult, hogy valakivel egymásra néztünk és azonnal közös hullámhosszon voltunk.
A fiú évfolyamtársam volt a főiskolán, hegedűművésznek készült. Kicsi fősuli volt, háromszáz diákkal egy kétemeletes, körfolyosós épületben, szóval látásból mindenki ismert mindenkit. Nyár előtti utolsó, egész évfolyamot érintő vizsga volt. Betódultunk az előadóba és pont mellé ültem le. Egymásra vigyorogtunk és motyogtunk valami semlegeset a nyárról, a nyaralásról, hogy ne kelljen már tanulni, csak pihenni, vagy valami.
Említettem, hogy nagy balatonos vagyok, mondta, hogy ő is. Pálkövén volt nyaralójuk, soha nem hallottam arról a településről. Elmagyarázta, merre van, északi part, meg minden és meghívott. Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy a következő hét vége felé beugrom. Megmondta, melyik utca, melyik ház, vadszőlős fal és sárga hintaágy, aztán már kezdődött is a vizsga.
Akkoriban – történelem – még nem volt mobiltelefon. Neki csak a nevét tudtam, de ha akartam volna, se tudtam volna felhívni, mert se az otthoni számát, se a címét nem adta meg. Azon a bizonyos következő héten vitorláztam a barátaimmal és rávettem őket, hogy dobjanak partra Pálkövénél.
Elintegettem a hajót és ott álltam egy vadidegen településen, hátizsákkal meg egy halvány elképzeléssel, merre lehet a srácék nyaralója. Miközben a sárga hintaágyas telket kerestem, azon tűnődtem, nem lesz-e kínos több napot is eltölteni valakivel, akivel életemben egyetlen mondatot beszéltem eddig. Mindegy, ha nagyon gáz, másnap lelépek, gondoltam.
Megtaláltam a házat, ott ült a verandán és olvasott. Fülig szaladt a szája, amikor meglátott, már azt hitte, nem is jövök. Bekísért, megmutatta a szobámat, aztán kiültünk kertbe.
Életem egyik legnyugodtabb és legkedvesebb három napját töltöttem vele. Rengeteget beszélgettünk és nevettünk. Ő vézna volt, nagyon szőke és hófehér bőrű, én izmosabb, csokibarna a vitorlázástól. Viccesen néztünk ki egymás mellett fürdőruhában. Én szeretek sokáig aludni, ő koránkelő volt, hajnali fél nyolckor ott toporgott a szobám előtt, hogy mit vegyen nekem reggelire. Az az ember volt, akivel nem ciki hallgatni és jó együtt olvasni.
Utólag elmesélte, hogy ő maga is meglepődött, hogy kiszaladt a száján a meghívás, de egyáltalán nem bánta meg. Valahogy ott és akkor barátok lettünk, és ezt később az sem tudta megváltoztatni, hogy elkerültünk egymás közeléből.
Az igazi dolgok így alakulnak.
