Hajlamos vagyok minden állapotról feltételezni, hogy örökké úgy marad. Halálosan kétségbe tudok esni például egy nátha miatt, mert biztos vagyok benne, hogy soha többé nem fogok tudni az orromon keresztül levegőt venni. Ezek után az első szabad szippantás eufórikus érzés, Julie Andrewsnak érzem magam A muzsika hangjában, és meg akarok mászni minden csúcsot.
Onnantól, hogy a fiam megszületett, rengeteget beszéltem hozzá. Amennyire bírtam, toltam a pozitív csicsergést, reppelve vadásztam a zoknikat és zenés-táncos előadással adagoltam a bébiételt. Ez persze szuper, tanítják, hogy így kell, de őszintén szólva rohadt nehéz. A gyedes időszakban nincs olyan baromi sok töltődési lehetőség. A baba cukin néz, gagyarászik talán, de hosszú hónapokig, évekig nem partner. És ebbe mocskosul bele lehet fáradni. Folyamatosan beszélgetni valakivel, aki nem válaszol, pedig én tűvé tettem fáradt agyam távoli csücskeit, hogy felleljek valami beszédtémát.
Természet anyánk viszont tudja a dolgát, és az időzítésben is jó. Körülbelül akkor, amikor már kezdtem beleszürkülni a folyamatos monológba, reggel bementem a gyerekszobába, szokás szerint megkérdezve, hogy Jó reggelt, kicsim, hogy vagy? Egy cérnahangocska azt felelte a kiságyból, hogy Jól. Felragyogott a nap, virág nőtt a sivatagban, az angyalkórus lapozott egyet a kottában… Vége volt a magánynak, onnantól mi voltunk a nagy csapat.
A lányom sokáig húzta ezt a beszéd-dolgot. Rendkívül aktív kis hölgy, de valahogy nehezen tanulta meg a mi nyelvünket. Nem izgultam miatta, különben is, annyira pörgősek a mindennapok, hogy nem értem rá ezen szorongani, csak az jutott eszembe néha, hogy de jó lenne már végre vele is beszélgetni. Nemrég megtört a jég, kicsi lányom vette a fáradtságot és nekiállt embernyelven kommunikálni velem. Számára igen fontos témában, a reggelit illetően kellett döntést hoznia. Átgondolta, aztán megszólalt: kenőmájas kenyeret kérek.
Boldog vagyok. Még egy virág nőtt a sivatagban.
