Pánikcharter

A Karácsony sohasem volt az én műfajom. Egyik évem annyira sűrűre és nehézre sikerült, hogy úgy éreztem, nem vagyok képes végigcsinálni egy újabb itthoni ünnepsorozatot, befizettem tehát egy háromhetes indiai túrára.

Elintéztem mindent, telenyomtak oltással, összepakoltam, és megszöktem egy másik kontinensre. A túratársaim jó fejek voltak, elég őszinték ahhoz, hogy már a repülőtéren kimondódjon, senki sem azért utazik Karácsonykor a világ végére, mert olyan hű de szuper otthon az élet, így legalább a tettetéssel nem kellett foglalkozni.

India csodálatos, buja, hatalmas, izgalmas világ, oda el kell menni. Hát, a második héten már képes voltam látni is valamit mindebből, a gondjaim és a fájdalmaim ugyanis fogták magukat, és egy későbbi géppel utánam repültek, alig fél napnyi előnyt hagyva nekem. Megtaláltak, és intenzív pánikrohamok formájában társaimul szegődtek Madurai poros útjain.

Fogalmam sem volt, mi történik velem, nem voltam soha pánikbeteg, nem is ismertem akkor még ilyen embert. Csak azt tudtam, hogy fulladok, rettegek, lever a víz, és a menekülésen kívül a világon semmire nem tudok gondolni.

Az első hét végén az egyik városban bementünk egy szép és zsúfolt hindu templomba. Nagyon tetszenek ezek a helyek, mert a tágas terek helyett sok apró helyiség van egymás mellett, mindenhol egy-egy isten, mindenki odamehet imádkozni vagy áldozni, akihez csak akar. Volt egy ficak, ahol csupa hatalmas pocakú, várandós nő égette a tisztított vajat áldozatként a könnyű szülésért, a mellettük lévő részen pedig férfiak imádkoztak férfierejük tartósságáért. Cipőt a cipőboltból, mindenre volt megfelelő négyzetméter.

Volt egy nagy, négyzet alakú vályúszerűség, benne egy állatot formázó szobor. Azt mondták, aki körbejárja, közben egy bizonyos imádságot kántál és homokot szór a közepébe, az hátrahagyhatja a bűneit. Két kezemet mélyen belemerítettem a homokba nekiindultam. Az imádságra koncentráltam (a malajálam nyelv nem tartozott az erősségeim közé), és ahogy elkezdtem sétálni, elhalkultak a külső zajok. Csak a lépteimre figyeltem, imádkoztam, bár fogalmam sem volt, hogy mit, és a megfelelő pillanatban a megfelelő mennyiségű homokot szórtam a szoborra. Nem akarózott abbahagynom, olyan biztonságos érzés volt. Legalább tíz kört mentem, és amikor újra kiléptem a napfényre, először tudtam venni egy nyugodt, mély levegőt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

15 − 5 =

Scroll to top