Megvan az érzés, amikor fogalmad sincs arról, hogy mi van, de arról még kevésbé, hogy mi lesz? Hogy milyen kicsi krumpli vagy? Hogy rád tesznek egy csomó feladatot, mert a korodnak, végzettségednek köszönhetően felkészült vagy, pedig dehogy? Hogy látod, mindenki más királyul intézi az életét, Te meg mintha forró tűvel akarnál egy hisztis macska fülébe vajat gyömöszölni?
Ikszedik szakításom után beiratkoztam egy vitorlásiskolába. Régi vágy volt és nagyon jó döntés, rengeteget tanultam magamról a vízen, bár a dolgok, amikkel szembesülnöm kellett, nem feltétlenül voltak szépek és jók. Már a vizsgám is megvolt, amikor egy haladó gyakorlaton beosztottak minket kalózozni (ez egy kisebb méretű hajó, érzékeny, borulékony). Nekem nem jutott pár. Ügyes vagy, elboldogulsz, mondta az oktatóm. Aha, ha ő mondja.
Ott ültem tehát egyedül a hajóban, egyik kezemben egyik kötél, a másikban a másik kötél, a harmadikban a kormány, a negyedikkel meg a fejemet vakartam, hogy mit is csináljak. Ha elbénázom, borulok. Úgy éreztem magam, mint egy egér a lavórban.
Nem borultam fel, sikeresen kimásztam, ahogy minden egyéb kulimászból is. De hiába vagyok – papíron – felnőtt nő, több diplomával, egzisztenciával, családdal, ez mind csak látszat. Az a büdös nagy igazság, hogy a viharos óceán kellős közepén ülök egy lavórban, fázik a lábam, reszketve kapaszkodom a kormányba és halványlila fogalmam sincs, hogy mit csinálok.
