Akkor este dolgozott a férjem, egyedül voltam itthon öthetes kisfiammal. Nyugodt este volt egy nyugalmas nap végén. Elaltattam, én pedig csöndben szöszöltem odakinn. Egyszer csak kiáltást hallottam a gyerekszobából. Besiettem. Kisfiam édesen aludt, pont úgy, ahogy hagytam. Már-már kezdtem azt hinni, hogy tévedtem, amikor újra. Álmában sikoltott. Keze-lába lazán feküdt, látszott, hogy mélyen alszik. Lehunyt szemén mégis láttam, hogy álmodik, és ezek szerint nem éppen jókat.
Sokat jár ez a fejemben. Miről álmodhat egy öthetes baba? Azóta többször rajtakaptam, hogy álmában mosolyog vagy nevet. De mit álmodhat? Távolról sem gondolom, hogy amiért nem tudja az én nyelvemen elmesélni, hogy mi történik vele, akkor a fejében sincs semmi. Hiszem, hogy veleszületett, vagy ki tudja honnan magával hozott bölcsességénél fogva sok mindent ért a világunkból, s csak időre van szüksége, hogy ehhez alkalmazkodjon. Pont ezért izgat annyira ez a dolog. Hátha arról álmodik, ami azelőtt volt. A születése előtt.
Nem tudom, megtörtént-e, vagy csak városi legenda, de hallottam egy sztorit, amely szerint a szülők magára hagyták kétéves lányukat újszülött babájukkal egy szobában, és kintről kíváncsian figyelték, mit kezdenek egymással. Kis csönd után a nagylány odament a csecsemőhöz, és így szólt: „Kérlek, mesélj Istenről! Már kezdem elfelejteni…”