A tökéletes pillanat

Balatonalmádiban, a nagystrandon van egy szakasz, ahol pihenőszékek várják a ráérős embereket. Hívogató, ellophatatlan ülőalkalmatosságok. Mióta ideköltöztem a környékre – és ennek már idestova több, mint 5 éve – arra várok, hogy eljussak oda. Mi az akadálya, kérdezné bárki, hiszen a fiammal másfél éves kora óta napi szinten ott lógunk, mostanság pedig majdnem minden nap ott sétáltatom a gyerekeimet.

De arra a pihenőszékre… oda nem lehet csak úgy odaülni. Nekem nem. Nekem egy ilyen dolgot ki kell érdemelni. Aztán kiválasztani a Tökéletes Napot, amikor nem esik, nem fúj, süt a nap, de nem nagyon. Akkor majd kimegyek, viszek könyvet esetleg, de úgysem olvasom, és délelőtt, amikor a fiam bölcsiben van és csak magammal lehetek (gondoltam ezt addig, amíg meg nem született a lányom), aztán meg délelőtt, amíg a fiam oviban van és a lányom még nem tud tiltakozni.

Ez a dolog – kell-e mondjam? – soha nem történt meg. Minden nap azt mondtam magamnak: na, ezt most befejezem, ezt a munkát még elvégzem, ma hajat kell mosnom, és így tovább, és így tovább.

Így működöm. Kitalálok valamit, amire nagyon vágyom, aztán elmagyarázom magamnak, hogy majd egyszer nekilátok, de semmiképpen sem most, mert mennyivel tökéletesebb lesz, ha akkor csinálom, ha már levizsgáztam/kialudtam magam/elmentem szabira/megjöttem szabiról. Néha észbe kaptam, hogy a saját farkamat kergetem, de jellemzően nem.

Persze, találtam rá bűnbakot. Mert henyélve napozni társaságban jó, pontosabban egy olyan emberrel, akivel világmegváltó beszélgetéseket lehet folytatni és istenieket lehet hallgatni. Kutató pillantásom a barátnőmre esett, aki kábé három éve lelkesen meg is ígérte, hogy jön, azonnal, vonatra pattan és bulizunk, hallgatunk, iszunk, szaunázunk, egyszóval szinte mindent csinálunk, amiből hiányt szenvedtünk az elmúlt években. Barátnőm olyan, mint én, mindig zsúfolt a jövő hét, de a rákövetkező már okés, de addig még beszéljünk, jó? Aztán eltelik egy-két hónap, újra hívjuk egymást, és kezdődik elölről az egész. De az almádi pihenőszékekig soha nem jutottunk el, és valószínűleg soha nem is fogunk. Hacsak ki nem tolom oda kerekesszékben, kilencvenéves korunkban, amikor már a kifogásainkat is elfelejtjük…

Az eddig leírtakat nagyon sokszor átgondoltam már, régóta meg akartam írni. Persze vártam a tökéletes alkalomra.

De ma történt valami. Ovi után sétálni mentünk, mint minden áldott nap, és a fiam az obligát alma elfogyasztását követően a pihenőszékek felé indult. Üljünk le ide, mondta a fiam. Gyanakodva néztem rá. Ez megint olyan, hogy mire leülök, felpattanunk és szaladunk tovább? Nem, mondta nevetve. Üggyel-bajjal felmászott egy székre és elterült. Ledőltem egy másikra, magam mellé gurítva a babakocsit, benne a lányom, aki érdeklődő tekintettel, csöndben figyelt. Megállt a világ. Ma, egy csodálatos őszi napon, végtelen kék ég alatt, langy levegőben a végtelen horizont szeme láttára végre ott heverésztem a pihenőszékben a Tökéletes Férfival és a Legjobb Barátnőmmel.