Kávés családba születtem. Apám, anyám, nagyszüleim mind nagy tételben fogyasztották a fekete nedűt. Ünnepi ebéd és hétköznapi, gyorsan belapátolt főzelék egyaránt elképzelhetetlen volt esemény utáni ital nélkül. Kiskoromban természetesen tilos volt a cucc, ennélfogva roppantul kívánatos is. Talán öt-hat éves lehettem, amikor belekóstoltam. Akkoriban cukrozott sűrített tejjel itták a nagyiék, és ha hibátlanul el tudtam mondani, hogy r, er, ner, iner, ciner, uciner, puciner, apuciner, kapuciner, akkor kaphattam egy pár csepp kávéval megszínezett cukorlöttyöt. Imádtam.
Később én is nagybani fogyasztó lettem, a gimnázium végére már nem tudtam volna kávé nélkül indítani a napot. Volt egy időszak, amikor betegség miatt nem ihattam, komoly hiányérzetem volt. Amint meggyógyultam, visszaszoktam, de akkor már tudtam, hogy nem a koffein vagy az íz, ami vonz, hanem a szertartás. Ébredéskor és ebéd után iszom kávét, és ha tehetem, mindig ugyanott, ugyanabból a bögréből. Nemrég költöztem új házba, már itt is megvan a tuti hely. A gyerekeim már tudják, hogy anyát, ha kávésbögre van a kezében, békén kell hagyni. Csak tíz percre, de akkor tényleg. A szertartások fontosak.
Apám nyaralójában a veranda szélén ücsörögve szoktam meginni. Idén a fiam kitalálta, hogy ő is kér. Kapott tejet egy pohárba. A második alkalomból már a lányom sem maradhatott ki. Ott sorjázunk a veranda szélén, mint a verebek, kezünkben a kávéval. Mert a szertartások fontosak. Főleg, ha a kávéról van szó.
