Egyedül
Érdekes figyelni, hogy az egyedüllét fogalma hogyan változik az évek során. Kisiskolás koromban sok időt töltöttem egyedül a lakásban, de ez nem zavart, sőt, örültem neki. Kerestem magamnak egy jó könyvet meg némi nassolnivalót és már húztam is a képzelet világába, az sem tűnt volna fel, ha kipakolják mellőlem a lakást. Csak akkor éreztem magam magányosnak, ha bementem az iskolába a sok gyerek közé és nem tudtam mit kezdeni velük.
Amikor fiatal felnőttként egyedül éltem, néha ugrándoznivalóan szabad voltam, néha pedig nyomasztóan magányos, és ez gyakran estéről estére változott. De az idő mindig eltelt valahogy, bár azt reméltem, többet nem leszek egyedül soha, mert elég volt.
A gyerekeim megszületése óta az egyedüllét ritka luxuscikké változott, eleinte nem is tudtam vele mit kezdeni. Nemegyszer előfordult, hogy ahelyett, hogy tébolyultan belevetettem volna magamat egy kád forró vízbe/baráti sörözésbe, sétáltam/futottam/bicikliztem volna egyet, inkább a fényképeiket nézegettem. Aztán persze, ahogy az anyaságba is belejön az ember, úgy abba is, hogy a fehér holló-ritkaságú szabad délutánokat jól töltse el.
A koronavírus és a lezárások új szintet hoztak az életünkbe, úgy próbálok elvégezni napi hatórányi szellemi munkát, plusz a házimunkát, hogy 0-24-ben velem van két ovis, ennek eredményeképpen gyakorlatilag fogalmam sincs, milyen nap van, a hetente felbukkanó kukásautó és még néhány ilyen útjelző segít valamennyire tájékozódni az időben. Ha végig szeretnék gondolni valamit, tizenkét másodperc után félbe kell hagynom orrfújás, popsitörlés, málnaszörpkeverés, vagy esetleg egy égető dinoszaurusz-robot-hókirálynő kérdés megválaszolása okán. A gyerekeim cukik, jól elvannak egymással is, nincs okom panaszra, de az, hogy minden gondolkodást tízegynéhány másodpercenként újra kell kezdenem, estére már lefáraszt. Szeretnek a közelemben sertepertélni, ha átmegyek egy másik szobába, jönnek utánam. Egy külső szemlélő jól szórakozna azon, ahogy szobáról-szobára járkálva telefonálni próbálok és mint egy tarka, csacsogó slepp, követ engem két, plüssökkel, sakktáblával és legóval felszerelt óvodás.
Ha szólok nekik, hogy fölmegyek az emeletre pisilni (a fönti vécé messzebb van, az plusz három másodperc nyugit jelent), akkor épp, hogy elhelyezkedem, hallom, hogy odalent valamelyik elkiáltja magát, hogy az nyer, aki előbb megöleli anyát, és már tülekedve dobognak a lábak a lépcsőn, ugranak a nyakamba, hiszen annyira hiányoztam.
Ezek az apró feszültségek a nap folyamán felhalmozódnak és van, amikor már úgy érzem, nem bírom. Mondom nekik, hogy anya most bemegy a szobájába, mert szeretne pár percet egyedül lenni. Felmegyek, ledőlök az ágyra, és már kúszik mellém a lányom, hogy anya, jöttem, hogy egyedül legyek veled. És ebben a mondatban minden, de minden benne van, amit hiszek és gondolok a szeretetről, arról, amit egyik ember adhat a másiknak. Egyetlen pillanat alatt kimegy belőlem a feszkó, nevetve átölelem és megint mindenre képes vagyok.
