Van egy saját hajléktalanom. Persze, nyilván nem csak az enyém, de a heti egy boltbamenős napomon mindig bevásárlok neki, és őszintén remélem, hogy a hét többi napján valaki más megteszi ugyanezt.
Először féltem tőle. Régen egyszer odamentem egy kapualjban fekvő férfihoz, kérdeztem, hívjak-e mentőt. Nagyon hideg volt, féltem, hogy megfagy. A pasas kinyitotta a szemét, belekapaszkodott a nyakamba és lerántott maga mellé. Az üldözött majmok sebességével húztam el onnan, és az eset egy időre visszavetette irgalmas szamaritánus kiteljesedésemet.
Szóval először kicsit féltem, de kedvesen megszólított, és pénzt kért ennivalóra. Nálam szinte soha nincs pénz, megkérdeztem, mire van szüksége. Tartottam tőle, hogy leráz, mert biztos piát vett volna a pénzen, de nem, azt mondta, szalonnát és paprikát kér. Még utánam is szaladt, hogy szóljon, ne vegyek kenyeret, mert azt már kapott mástól, ne költsek fölöslegesen. Vettem, amit kért, és mellé egy csokit, szívmelengetőnek. Nagyon hálás volt.
Szinte minden héten találkozunk, és mindig kap tőlem valamit. Van, hogy megmondja, mit akar főzni, és én veszem meg a hozzávalókat. Ma például lecsó volt a menü, kért hozzá paprikát és paradicsomot, én megtetéztem egy hagymával és egy darab szalonnával.
Tudom, hogy ez nem nagy dolog. Tudom, hogy van, akik itt hagynak mindent és elrohannak Afrikába ingyen gyógyítani a betegeket, vagy szabadidejükben valami hasonló emelkedett dolgot tesznek az emberekért. De ma este, amikor leültem vacsorázni, jó érzés volt, hogy tudtam, nem messze tőlem most valaki, vagy valakik egy tányér meleg lecsót esznek és talán nem fáznak.
