Amikor a nagypapám meghalt, a nagyi nagyon egyedül maradt. 52 év házasság után nem tudta, kiről gondoskodjon és kinek készítsen minden reggel két lágytojást pirítóssal. Persze ott voltam én, mint kényeztetési állandó, de időm jelentős részét iskolában és különórákon töltöttem, nem voltam elegendő társaság.
Közeledett a karácsony. Összeszedtem a zsebpénzemet, apuval lesétáltunk egy közeli díszállatkereskedésbe és kiválasztottunk egy barátságos küllemű kanárit. Az eladó szerint fiú volt, mi el is hittük, de ez a tény egyrészt akkori tudásunk szerint ellenőrizhetetlen volt, másrészt pedig irreleváns, mert nem voltak családalapítói elvárásaink vele szemben. Egyedül a névadásnál okozhatott volna fennakadást a kérdés, de a mi családunk nem rugózik sokáig az ilyesmin.
Szép sárga színe volt, barnás-szürkés szárnyakkal, a fején lévő tollköltemény pedig leginkább egy különösen durvára sikerült éjszakából hazatérő riói táncosnő fejdíszére hajazott. Erről a fordítva feltett, félrestuccolt parókáról kapta végül a Pamacs nevet.
Nagyi azonnal és visszavonhatatlanul beleszeretett. Gondozta, beszélgetett vele, énekelt neki. Engem, kedvenc kisunokáját simán kizavart a hóviharba, hogy hajtsak fel friss salátát, mert reggel megígérte Pamacsnak a desszertet. Ha a madár sápadt volt (tud egy madár ilyet?), nagyi aggodalmasan tördelte a kezét. A kanári szerencsére ugyanazokat a szappanoperákat szerette, mint a nagyi, remekül megértették egymást. Szó, ami szó, szívesen lennék kismadár a nagymamámnál.
Fogalmam sincs, mennyi egy szobakanári átlagos élettartama, a kis tollcsomó több, mint tíz évig volt hű társa a nagyinak. Aztán beteg lett, akkor elsétáltam a kalitkával az állatorvoshoz. A barnásszürke paróka szinte teljes egészében eltűnt a fonendoszkóp korongja alatt. Az orvos mondott egy latin szót, az volt a diagnózis. Pár nap múlva végleg lepottyant a rúdról. A konyhaablak alá temettem egy kekszesdobozban, hogy a nagyi mindig lássa, ha kinéz a kertbe. Szép életük volt nekik ott ketten.
Szívesen lettem volna kismadár a nagymamámnál.
