Megint hétfő, ugyanaz a vonat és ugyanaz a szigorú elvek szerint létező kalauz.
Nincs sok utas, hamar letudja az ellenőrzést, majd lehuppan mögém egy ötvenes pasi mellé, aki – mint kiderült – régi haver.
– Hogy vagy, megnősültél már?
A választ forgalmi okokból nem hallom, de nyilván nemleges, mert kallerunk belefog egy meglepően érzékeny és szofisztikált monológba. Lám, gondoltam, ki mondja, hogy a pasik nem vitatnak meg érzelmi ügyeket? Elismerő gondolataimba merülve nem figyeltem eléggé, csak akkor fülelek föl, amikor valamiért lassít a vonat, és a relatív csöndben meghallom a kalauz vigasztaló szavait:
– Inkább az elején derüljön ki, nem igaz? Én persze rögtön láttam, hogy nem Hozzád való. Tudod, miért? Mert nem Benned gondolkodik. Nem Veled tervez. Tudod, honnan tudom? Onnan, hogy már bőven ismert Téged, és mégis miniszoknyát vett fel. Rendes nő ilyet nem csinál, nem ám. Ha egy nő valakivel együtt gondolkodik, ne mutogassa magát, nem igaz?
Mindjárt le kell szállnom, és kezdek izgulni. Mi lesz, ha kiderül a férjem számára, hogy bikiniben szoktam napozni a strandon?
