Újfent munkába álltam. Környezet- és idegvédelmi okokból úgy döntöttem, vonattal járok be dolgozni. Jó döntés volt. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára egyben egy órám olvasni vagy kedvemre bámulni az embereket.
Kisvárosi lepukkant pályaudvar. A két legforgalmasabb vágány között egy mindössze nyolcvan centis peron húzódik, mindenki inkább az állomásépület tornácán várakozik a régi betonvájdlingban billegő kókadt petúniák mögött. Mikor bemondják, hogy jön a vonat, az emberek helyezkedni kezdenek. Tétován, mintegy véletlenül átszivárognak a peronra, tűpontosan eltalálva a már ott álló két ember közti szakasz felezőpontját, hogy a lehetséges legnagyobb privát szférát tudhassák magukénak. Ahogy nő a létszám, nehezedik a feladat.
Egyszer csak felbukkan egy jelenség. Ötvenes férfi, gyönyörű kutyával. Lehet bármilyen szép a blöki, nehéz levenni a tekintetemet a gazdájáról.
Fején cowboykalap, ezt, és a hozzá passzoló töltényövet látva John Wayne elsápadt volna az irigységtől. Utóbbi, mármint az öv nagyon praktikusnak bizonyul, a töltények mellett szerencsére nem egy hatlövetű, hanem egy hegymászókarabinerrel rögzített citromsárga műanyag tál fityeg. Remélem, a kutyáé.
A stílus még nem kristályosodott ki teljesen, mert a vadnyugati fílinget egy árpádsávos kistasli, egy amerikás póló és egy militarymintás rakott szoknya egészíti ki, megvillantva a férfi térdén a szőrpamacsokat. Vádliközépig érő fekete gumicsizma teszi fel a pontot az i-re.
A nikotinszínű, hosszú hajú férfi a megfáradt hősök járásával közelíti meg az időközben befutott vonatot. Katonai hátizsákját felhajintja a vagonba. Kutyáját felsegíti a magas lépcsőkön, s mikor maga is felmászik, a játszi szellő kacéran meglebbenti a rakott szoknyát.
