Veszprém, posta, álmos délután.
Egy ember áll előttem az ablaknál, igaz, hogy legalább tíz borítékot ad fel, céges könyveléssel, szóval van időm mindenre. A férfi kb a mellemig ér, de amit vertikálisan elbukott, horizontálisan abszolút behozta. Kedves krumpliorra van, pont ilyennek képzelem Tuskó Hopkinst.
Ráérősen beszélget az ötvenes postás hölgyeménnyel, láthatólag gyakori kliens itt. A postáshölgy lassú, de folyamatos mozdulatokkal dolgozik, boríték lemér-címke nyomtat-ragaszt-könyvel, majd elölről. Szürke testhezálló pulcsija van, de mivel neki is van bőven tartaléka, a ruhadarab néha hallhatóan felsikolt egy-egy mozdulatnál.
Nyakában, egy hosszú láncon egy ezüst elefánt csüng. Azaz nem csüng, inkább az alaposan aládúcolt és közszemlére tett imponáló méretű kebleken pihen. A férfi figyelmét sem kerüli el a smukk, és megdicséri. A hölgy mosolyog, és hozzáteszi, hogy állítólag szerencsét hoz. A férfi jobban informált, kiegészíti, hogy csak akkor hoz szerencsét, ha az orra a bejárat felé néz.
A hölgy pár mozdulaton keresztül emészti az információt, majd sztk szemüvegét lejjebb tolva, elpirulva suttogja: olyan hosszú láncom nincs. A férfinak ekkor leesik, hogy félreértették, és feng shui-tudományát flörtként dekódolták. Annyira zavarba jön, hogy elköszön, és kirohan az ajtón.
A postáshölgy az ablakán kihajolva lóbálja utána az ottfelejtett könyvet. Ahogy kidugja a fejét, a nyakláncon előrelódul az elefánt. Az orra a bejárat felé néz.
