Balatonalmádi, sétány. Hattyúk, kacsák, lágy szellő, halk madárcsicser. Sétáló emberek, laza idill.
Feltűnik egy négytagú család. Apa, anya, kislány, kutya. Apuka fényes melegítőnaciban, mezítelen felsőtest, mellszőrzetbe belegabalyodva alsó hangon félkilós smukk. Etetés címén először bevág cirka 30 deka felvágottat a Balatonba. A hattyúkat, bár eddig várakozó arckifejezéssel figyelték a zsebében kotorászó pasit, rohadtul nem érdekli a párizsi, továbbindulnak.
A kutya fel-alá rohangászva ugat mindent, ami csak mozog a vízben. Őt bezzeg baromira izgatja a vízben lassan süllyedő műanyag felvágott, de nem mer bemenni. Anya csitítja, kislány becézi, úgy tűnik, minden rendben, mikor apukára rájön a rekcúmozhatnék.
– Gyere ide! Gyere ide, az anyád úristenit! Lábhoz!
Kutyus rohan, jön, tök jó fej.
– Hopp! Úszik! Menj úszni! Nem érted, b+? Úszik a kutya!
Kutya nem úszik. Vinnyogva sündörög a víz mentén, látszik, hogy baromira fél. Anyuka halkan mond valamit az urának, a kislány pedig a kutyust simogatja, aki hálásan épp képen nyalná, amikor apuka elbődül:
– Ha én azt mondom, hogy úszik a kutya, akkor úszik, világos? Fogd be a pofád!
És azzal a lendülettel megfogja a kutyát a nyakörvénél-fenekénél és bevágja a vízbe. Blöki kiúszik, füle-farka lóg, úgy néz ki, mint egy öntött ürge.
Család továbbhalad. Ó, azok a meghitt séták…
