Tesco, nagybevásárlás.
Már az érkezésnél megnyugodtam, hogy kicsiny országunk nagyon rendben van, mert a családok számára fenntartott parkoló dugig tele volt. A családi batárok mellett két gyönyörű, kétüléses sportkocsi is parkolt. Még hogy kevés a GYED! Ugyan kérem, egy kis spórolással simán össze lehet hozni egy jobb verdát.
Gyorsan végeztünk a bevásárlással, irány a pénztár. Elég lassú, idősebb pénztárosnénihez kerültünk, de ráértünk, a gyermekeim meg már elég civilizáltak, szóval nem volt ezzel semmi baj. Megáll mögöttünk egy vörös hajú hölgy púpozva rakott bevásárlókocsival. Először a lányomon akad meg a szeme, és megsimogatja. De aranyos vagy, mondja. Majd újra megsimogatja, lehajol, puszit nyom a fejére. A lányom ezt nem annyira díjazza. Barátságos kiscsaj, de ő szereti kijelölni a határokat. Kérdőn rám néz, aztán elkezd kimászni az ülésből, hogy távolabb kerüljön a nénitől. Odamegyek, és nagy nehezen visszagyömöszölöm a bevásárlókocsiba.
Az asszony mögöttem morogni kezd időközben megjelent kopasz és szégyellősen piros férjének, hogy ez a nő – ez én volnék – lassú, mint a tetű. Nyelek egyet és Buddhára gondolok.
Bár még nem végeztem a szalagra pakolással, ráfekszik a holmijaimra, hogy elérjen egy olyan elválasztó izét. Erélyesen lecsapja, és nekiáll rámolni. Én a maradék cuccaimat bezsúfolom az általa nekem kijelölt helyre, és várom, hogy sorra kerüljek. Szerintem atomkatasztrófától tart, annyi holmi van a kosarában. Púpozza, púpozza, de sehogy sem fér fel egyszerre minden, mint mondottam volt, a pénztáros néni lassabb volt kicsit, a szalag nem mozgott. Férje halkan, az esélytelenek nyugalmával rászól, hogy ne pakoljon, hiszen ráér, de az asszony unottan elhessenti, mint egy lusta, kitartó legyet. Hogy több helye legyen, az elválasztó izével egyre inkább tömöríti az én dolgaimat.
Szerencsére a fiam ekkor kitalál valamit, amit feltétlen csinálni akar, és amíg vele foglalkozom, elfelejtek bosszankodni.
Viszont mikor már én jövök és a pénztáros néni sorra pittyenti be a holmikat, az asszony óriásira nőtt kupacából átdiffundál az én térfelemre egy adag banán. Pénztáros néni becsipogja, én pedig udvariasan szólok: Elnézést, az nem az enyém, hanem a hölgyé ott mögöttem. Pénztáros néni szabadkozik, és amíg a sztornírozás mikéntjét fejti meg, hallom, ahogy a nő mögöttem félig magának, félig a férjének mormogja: most mibe fájt volna kifizetni azt a kis banánt…
