Sorban állok a postán, másfél éves lányom fontoskodva tesz-vesz. Előttem álló néni kedvtelve nézi, majd jön a kérdés: – Kislány vagy kisfiú?
Oké, tekintsünk el attól, hogy szerintem a lányom gyönyörű és nőies. De aznap rózsaszín nadrágban, fodros zokniban és helókittis pólóban toltuk, szóval szerintem szél ellen töksötétben látszik, hogy ő nőci.
– Lány – válaszolok mégis türelmesen, mert arra gondolok, hogy rosszul lát a néni. De ő nem hagyja magát.
– Nem lehet lány, mert nincs fülbevalója.
Mégis jó a szeme.
– Majd ő eldönti, hogy szeretne-e.
– Maga ezt nem érti. Egy nő legyen mindig csinos, és ez az ékszereknél kezdődik. Látja?
Mutatja a fülét, amelyben egy bazi nagy aranyszínű gömböc csüng. Fülcimpája úgy megnyúlt, hogy a lyukon átférne néhány ropi.
Végignézem a nénit. Lábkörméről lepattogzott a lakk, selyemfényű cicanadrágja kígyóbőrt mintáz, kibolyhosodott kardigánja ordító ellenpólusaként.
Igaza van. Nem értem.
