A gyermekkérdéssel kapcsolatban szerencsém volt. Boldogult leánykoromban nem kellett nehéz döntéseket meghoznom, nem lestem rettegve a terhességi teszteket a munkahelyem vécéjében. Vigyáztam magamra és úgy voltam vele, hogy majd, ha lesz kivel, akkor… meg sem fordult a fejemben, hogy nem sikerül.
Fiatal volt még a kapcsolatom, amikor megpillantottam a két csíkot azon a bizonyos teszten. Őszintén, fogalmam sincs, hogy mit éreztem. Eufóriát? Pánikot? Várakozást? Eszementen szerelmes voltam, úgy éreztem, mindent bevállalnék azzal az emberrel, de azt hiszem, nem ez volt a legfontosabb, hanem az, hogy attól a pillanattól az a pöttöm ott volt. A fejemben, a szívemben. Helyet csináltam neki.
Hiába mondják ilyenkor az orvosok, hogy három hónapig lapuljak, mert bármi lehet, az ember agya – na jó, az én agyam – nem tud lapulni. Az első másodperctől kezdve átrendezte az egész életemet, minden gondolatomat és cselekedetemet. Továbbra is ittam kávét, de kevesebbet, és az egyik vállamon, a fülemhez közel ült egy picur, egyelőre arctalan valaki, aki minden pillanatban figyelt.
Megbeszéltem magammal, hogy nem is lehetne ideálisabb az időpont, mind munkailag, mind emberileg, és hogy ez így van jól. Tudtam, hogy egy ennyire új kapcsolatban ez nagyon veszélyes, de nem törődtem vele. A pöttöm ott ült a vállamon, egyfolytában sutyorgott a fülembe és nagyon nehéz volt nem vigyorogni emiatt egész nap.
Nyolc hét telt el így, aztán jött a kötelező vizsgálat. Fütyörészve mentem be. A doktor nagyon sokáig vizsgált, aztán amikor hümmögve elmagyarázta, mi van, először nem is értettem. Aztán felfogtam, hogy megtörtént a „bármi”, ez a pöttöm visszafordult, mert valamiért még nem jött el az ideje. Vagy az én időm. Vagy a mienk, nem tudom.
Életemben nem éreztem még akkora űrt, mint akkor. Olyan volt, mintha az egész világot kirántották volna alólam, engem meg ott felejtettek volna egy béna cérnaszálon fityegve, hogy csináljak, amit akarok.
Hátra volt még a feladat, hogy kilépjek a rendelőből és izgatottan várakozó barátomnak elmondjam, mi van. Sok fájdalmat megéltem már előtte és azóta még többet, de ehhez foghatót egyet sem. Ha választhattam volna, inkább elmenekülök egy sötét, hideg lyukba és soha többé nem kerülök a szeme elé.
Hiszek abban, hogy mindennek oka van. Amint felocsúdtam a fájdalomból, képes voltam gondolkodni. Nagyon sokat tett értem ez a pöttöm azáltal, hogy engem választott, és azáltal is, hogy visszafordult. Megmutatta, min kell változtatnom, hová kell felnőnöm. Ha ő megszületett volna, akkor a mostani fiam nem lenne, ez pedig visszatekintve már elképzelhetetlen. De soha, senkinek ne higgyétek el, hogy ezek a pár hetes pöttömök nem az életünk részei. Nagyon is azok.
Köszönöm azt a nyolc hetet, kicsim.
