A sorstól mindössze egy készlet nagyszülőt kaptam, de a mennyiségért a minőség bőven kárpótolt. Nagymamám hihetetlenül jó fej volt. Minden érdekelte, rettentő kíváncsi volt. A migrén mellett ezt is örököltem, szerencsére.
Kilencven körül járhatott, amikor dolgozni kezdtem. A karácsonyi szünetben saját fontosságomtól eltelve hazavittem a munkát. Az íróasztalomon vacakoltam egy kölcsönszámítógéppel, és eszembe jutott, hogy megmutatom a Nagyinak is, hadd lásson ilyet.
Megszeppenten ült a gép előtt és alig mert hozzányúlni. Majd gépelni kezdett, öreg, csontos ujjai a régi írógépekhez szokott erővel verték a billentyűzetet, attól féltem, szétesik a klaviatúra. De nem tetszett neki, hiányzott neki a zaj, a gép, és minden sor végén lendült a keze, hogy visszalökje a kocsit. Kicsi híja volt, hogy nem sodorta le a cuccot a földre. Már majdnem feladtam a próbálkozást, amikor támadt egy ötletem.
Nagyi imádott kártyázni, szabadnapjaimon órák hosszat vertük a blattot. Előkerestem neki a pasziánsz programot. Ha erre sem veti rá magát, akkor semmire. Nagyi szeme felcsillant, irtóra tetszett neki a cserélhető háttér meg az egész körítés. De jött a nagy kérdés: hogy kell egy egérrel megfogni és arrébb vinni egy lapot? Nagyon nehezen találta meg az összhangot az egér és a kurzor mozgatása között. Mikor ezen úgy-ahogy túllendültünk, jött a következő szint: a mozdulatok mérete. Számunkra már egyértelmű, de aki először ragad egeret, leszalad a placcról egy pillanat alatt. Türelmesen tanítgattam a finom mozdulatokra. Be kell valljam, remekül szórakoztam. Szemlátomást ő is.
Látom magam előtt ráncos, göcsörtös kezét. Ujjai elfehéredve markolják az egeret, ő pedig izgatott, csillogó szemmel nézi a monitort és suttogja: Na! Mozdulj már! Mozdulj, egér!
