Egyik karácsony előtt komoly gondban voltam, mit ajándékozzak anyámnak. Végül rengeteg, főleg edukatív és fitness-szempontot figyelembe véve úgy döntöttem, kap egy kiskutyát. A szakirodalom alapos tanulmányozása utána egy szálkásszőrű tacskó mellett döntöttem. Felmentem a netre és Pécs mellől megrendeltem a kutyust. Fényképről választottam, ő tűnt a legjobb fejnek.
Abban az évben Szenteste vasárnapra esett. A blöki csütörtök délután érkezett egy kartondobozban. Pici volt, selymes-puha, aranyos és elképesztően büdös. Így első közös kalandunk az volt, hogy megfürdettem a mosdóban. Nem készültem fel a projektre, nem volt kutyasamponom vagy ilyesmim, egy kamillaillatú babasamponnal suvickoltam meg tetőtől talpig, ami az ő esetében húsz büszke centimétert jelentett. Egész jól viselte, a fülén habpamacsokkal hancúrozott. Bebugyoláltam egy törülközőbe. A hajszárító veszélyesen ijesztőnek bizonyult, ezért a radiátor mellett törölgettem szárazra.
Az első éjszaka bepróbálkozott az ágyammal, de könyörtelen voltam. Végül úgy aludtunk, hogy ő kiflibe gömbölyödve a szőnyegen, én meg mellé lógattam a kezem. Ha ellazult, bársonypuha fülei rásimultak a szőnyegre.
Másnap el kellett mennem dolgozni. Egész nap azon járt a fejem, bárcsak felhívhatnám és megmondhatnám neki, hogy mindjárt jövök. Rohantam haza, boldogsághegyek, eszeveszett farokcsóválás. Leültem olvasni, ő az ölemben, arasznyi volt. Ha lapoztam, sóhajtott egyet, a füle bánatosan lebbent. Ha valaki elment a lépcsőházban a lakásom előtt, rohant az ajtóhoz. A hátsó lábai valahogy gyorsabbak voltak, mint az elsők, ezért rendszeresen felborult és az alfelén szánkázva tette meg a sima kőlapokon az utat a küszöbig. Sokszor csuklott ivás után. De annyira pici volt még, hogy ha a rekesze összerándult, az egész kutya felugrott a levegőbe. Paródia volt. Éjszakánként ott horkolt mellettem, gondosan ügyelve rá, hogy valamije mindig hozzáérjen a kezemhez.
Kell-e mondjam, hogy beleszerettem? Elkezdtem reménykedni, hátha anyu megharagszik, nem kell neki, és akkor muszájból megtarthatom, mert hát vissza mégsem küldhetem.
Szenteste előtt közösen díszítettük a fát. Mármint Zoknival. Ez lett a neve, egyrészt, mert úgy össze tudott tekeredni, mint egy fuszekli, másrészt az első találkozásunk szagemlékeire való tekintettel. Szóval díszítettük a fát, lehajoltam, hogy kivegyem a dobozból a piros szőrös boát. Ujjaim a levegőbe markoltak, a boa eltűnt. Felnéztem, és láttam a végét nagy sebességgel bekanyarodni a konyhába. Utánaszaladtam, ott állt Zokni, fülig érő vigyorral tűrte, hogy kiszedjem a pofácskájából a karácsonyfadíszt.
Az ajándékozás után anyukám dohogott, mondta, fogalmam sincs, mekkora felelősség egy ilyen vakarcs. De azért hazavitte. Onnantól egymást vitték sétálni, és anyunak végre megint volt miért hazamennie. Nekem szidta, mint a bokrot, de a kolléganői mesélték, hogy a munkahelyén másról sem beszél, csak a kutyájáról.
Azon a karácsonyestén, amikor anyu elvitte haza a kutyust, a szokásosnál is magányosabban éreztem magam. De aztán eszembe jutott, ahogy ott állt a piros dísszel a szájában, és elnevettem magam.
