Volt egy barátom, együtt dolgoztunk. Szőke volt, kék szemű, csibész-mosolyú, szép testű. Sok este maradtunk benn a haverokkal sörözni és világmegváltani. Egyik este elmentünk kettesben egy bárba. Beszélgetni, gondoltam én. Piálni, gondolta ő. Sokat ivott és bunkó lett tőle. Otthagytam, hazamentem. Utána nem kerestük egymást egy darabig.
Aztán újra barátok lettünk. Ha bármilyen buliban komolyabbra fordult az alkohol, én arrébb mentem, de a többiek mondták, hogy ilyenkor baj van. Ő is tudja, csak nem megy anélkül. Azt hiszem, nagyon magányos volt. Ő volt az egyetlen ismerősöm, aki annyit tudott beszélni telefonon, hogy a központ bontotta a vonalat, 120 perc után.
Egy éjjel hívott, hogy baj van. Mentem, próbáltam segíteni, de megint bunkó volt és megint otthagytam. Másnap meg aggódtam.
Egy csütörtök jött a mélypont. Órákat beszélt telefonon a barátnőjével, egyre mélyebbre ment. Nagyon kétségbe volt esve. Másnap nem jött dolgozni. Betörtük az ajtót. Már nem lehetett rajta segíteni.
Pénteken temették, egy forró nyári napon. Előző éjjel óriási vihar volt. Ömlött az eső, csapkodott a villám, az öreg fák a ház előtt összegörnyedtek a szélben. Emlékszem, arra gondoltam, hogy ezt most ő csinálja. Most tényleg odateszi magát. Mosolyognom kellett.
A temetés után hazamentem. Borzasztóan fáradt voltam, az előző éjjel a vihar és a gondolataim nem hagytak aludni, de nem bírtam megmaradni a lakásban. Kimentem az utcára, leültem a járdára. Ott ültem pár órát. Nem akartam, hogy véget érjen a nap, mert az azt jelentette volna, hogy a barátom meghalt, eltemettük és vége a történetnek. Leszállt az éj, bementem a lakásba.
Nagyon sokat tanulok a fiamtól. Volt egy barátja az oviban, a Karesz. Elköltöztek pár hónapja, így a kicsi nem jár többet oda. A múltkor kérdeztem a fiam: ki a legjobb barátod? A Karesz, mondta ő. Oké, mondtam, de ők elköltöztek, nem jön többet. Szóval most ki a barátod? Rám nézett, és azt mondta, a Karesz.
Nincs vége a történetnek. Ő a barátom. Csak mostanában nem dumálunk túl gyakran.
